A
versenynek a Pepita Ofélia adott otthont, ahová a barátaimmal,
nyáron gyakran menekültünk a hőség elől, a hűs
pincehelyiségben kialakított pingpong terembe, ütögetni kicsit.
Ezúttal a nagyobb lenti helyiségben is felállítottak egy asztalt,
így, a két asztalnál kényelmesen elfért a 17 induló csapat,
véletlenszerűen, négy csoportba sorsolva.
A
csoportmérkőzéseket mindkét helyszínen bíró felügyelte,
lankadatlan figyelemmel, fáradtságot nem ismerve. A csoporton belül
mindenki mindenkivel egy 21-es meccset játszott, és minden
csoportból a két legjobb csapat jutott tovább.
Mi
a „B” csoportba kerültünk, és sajnos hamar kiderült, hogy nem
ez a kupa lesz az, amit „hazaviszünk”, öregbítve ezzel az
Amnesty International hírnevét. Ám a játék a fontos, ez lebegett
végig a szemünk előtt. Az első két mérkőzésen az előkelő
második helyen végeztünk… és akkor következett az utolsó,
harmadik csoportmeccsünk. Az ellenfelünknek, és nekünk sem volt
még nyert mérkőzésünk, és tudtuk, hogy valamelyikünk számára
ez most változni fog. Így, a harmadik játszmában már igazi
csapatként működtünk Dettyvel, összeszoktunk kicsit, jobban
tudtuk támogatni, ösztönözni egymást. És elhatároztuk, nyerni
akartunk! Szoros mérkőzés volt, és most először fordult elő,
hogy mi vezettünk. Ebbéli örömömnek egy ponton hangot is adtam,
amire a körülöttünk ülő ellenfelek, szurkolótáborrá
változva, lelkesítő szavakkal, tapssal válaszoltak. Nagyon jól
esett mindez. És mikor 20-20 lett az állás, szembesültünk vele,
hogy ez a meccs nem a megszokott módon fog végződni, hiszen két
pont kell a győzelemhez. Szépen lépkedtünk egyesével felfelé,
21-20, 21-21… a feszültség a tetőfokára hágott, hangzott a
„szerva ott, csere itt”, már nem tudtuk követni, a körülöttünk
ülők segítettek… és ők is ugyanúgy izgultak velünk, értünk,
mint mi magunk. Minden nyert pontnál hangos üdvrivalgás,
„hajrá-hajrá” hangzott, mindegy, hogy ki volt épp az ügyesebb.
Végül nyertünk! Nagy öröm volt, annak ellenére, hogy ez a
pillanat jelentette számunkra a verseny végét is egyben.
Igazi,
szeretetteljes, őszinte közösséggé kovácsolódott a társaság.
Szurkoltunk mindenkinek, nem volt olyan csapat, aminek a neve el nem
hangzott volna a nézők között, miközben épp a továbbjutásért
küzdött. Jelen voltak olyanok, akiket korábbról, közös munka
vagy bulizás után már ismertem, de sokan voltak olyanok is, akiket
most láttam először. A társaság sokszínű volt, nemre és korra
való tekintettel is, és nekem személy szerint az egyik
legszimpatikusabb az (adott pillanatban) kisebbségként jelen levő
heteroszexuális csapat volt, akik ellen játszottunk is a
csoportkörben. Volt olyan versenyző, aki a verseny közben tanult
meg szerválni, és volt olyan is, akinek a cselesen csavart szerváit
szinte lehetetlen volt fogadni. Mindenki örült a többiek egyéni
és csoportos sikerének is.
Sok
szép élménnyel lettem gazdagabb. És tapasztalattal. Minden
elismerésem a győztes párosé, akik nem csak a pingpongtudásukkal
álltak – és állnak – példaképp előttem. Szereztünk pár
aláírást is az orosz homofób törvény elleni petíciónkra, és
hagytunk magunk után pár „Human Rights are My Pride” feliratú
szórólapot… még biztos van belőle, ha szeretnél, ugorj be érte
a Pepitába!
Írta:
Kovács Orsi, az Amnesty International Magyarország
LMBT-csoportjának tagja
—
Az
Amnesty International kampányol a leszbikus, meleg, biszexuális és
transznemű emberek jogi egyenlőségéért, az őket érő hátrányos
megkülönböztetés megakadályozásáért a mindennapi életben és
a párkapcsolatok terén, és a Pride felvonulások támogatásával
küzd az LMBT emberek véleménynyilvánítási és gyülekezési
jogaiért. A szexuális irányultság vagy nemi identitás alapján
történő diszkriminációt nemzetközi és európai egyezmények
tiltják.
Kövesd
LMBT-csoportunkat
a Facebook-on!
