Több százezer kurdot űztek otthonaikból el a török hatóságok

A Kurdisztáni Munkáspárthoz (PKK) sorolt erők és a török
biztonsági csapatok közötti harcok 2015 júliusában robbantak ki
újra, amikor a tűzszünet ért véget. A fegyveresek önálló
kormányt jelentettek be a területen, barikádokat emeltek és árkok
ástak Surban (Diyarbakir központi részén) és más délkelet
törökországi városokban. A hatóságok válaszul 24 órás
kijárási tilalmat, és komoly fegyveres ellenőrzéseket és
műveleteket vezettek be a területen.

2015. december 11-én a Surt alkotó tizenöt területből hatban
24 órás kijárási tilalmat vezettek be, vagyis az emberek még
annyi időre sem hagyhatták el az otthonaikat, hogy élelmet vagy
gyógyszer vegyenek. A rendőrség a beszámolók szerint megafonok
segítségével utasította az embereket, hogy hagyják el
lakásaikat. Hosszú ideig nem volt víz és áram, miközben a
házakat katonai rakétákkal és fegyverekkel lőtték.

Egy nő, aki megpróbált otthon maradni, ezt mesélte az
Amnesty Internationalnek: „A két gyerekemmel voltam otthon, nem
volt vizünk egy hétig. Egy nap könnygázgránátot lőttek be a
házba. Akkor már húsz napja nem volt áramunk. El akartam menni,
de nem volt hova.”

Surban az összecsapások 2016 márciusában ugyan véget értek,
de a kijárási tilalom hatályban maradt a kerület legnagyobb
részében. A kényszerkilakoltatásokat követően a török
hatóságok majdnem mindegyik lakóingatlant kisajátították,
néhányat pedig egyszerűen a földig romboltak. A rombolás és a
kijárási tilalom nagyjából lehetetlenné teszi, hogy bárki
visszatérjen. Néhányan mégis megpróbálták. Ők azzal
szembesültek, hogy az otthonaikat átkutatták, lakásaikat
kifosztották vagy egyszerűen tönkre tették a dolgaikat.

Egy férfi nyolc hónappal a kilakoltatása után tért haza.
Otthonának egyik fala sem állt már. Ezt mesélte: „Már sírni
sem tudok. Túl sokat sírtam a házam elvesztése miatt.”

Mielőtt őrizetbe vették volna őket, a rendőrök egy másik
férfit, az apját és a bátyját arra kényszerítettek, hogy
elhagyják az otthonukat. „Pisztolyt nyomtak a fejünkhöz, hogy
takarodjunk.” Eredetileg mindhármukat terrorcselekmény
elkövetésével vádolták meg, majd a vádat hirtelen ejtették.
Amikor hazatértek, látták, hogy minden ingóságukat elégették.

Egy nő arról számolt be, hogy a rendőrök zaklatták, amikor
hat hónappal az elüldözése után hazament. Nem tervezi, hogy újra
megpróbálja. „Az ingóságainkat széttörték és az udvarra
dobálták egy kupacba.” – mesélte. A családnak 3000 török líra
(nagyjából 250 000 forint) kártérítést ajánlottak összesen a
megsemmisített javakért. Ez pusztán töredéke a teljes kárnak.
Sógornője elmesélte: „Fellebbezni akartunk, de azt mondták,
hogy maximum ennyit kaphatunk, így elfogadtuk az ajánlatot.”

A kilakoltatott lakók nem tudnak megfelelő, megfizethető
alternatív lakást találni, és küzdeniük kell, hogy az alapvető
szolgáltatásokhoz hozzáférjenek. A kilakoltatás miatt sokan
vesztették el az állásukat, gyerekeiknek pedig ki kellett
maradniuk az iskolából. Az elégtelen kártérítés és a
hatóságok képtelensége, hogy megfelelő (néhány esetben
bármilyen) segítséget nyújtsanak a tönkretett és elszegényedett
családoknak csak még nehezebb helyzetbe hozza őket.

Hogy a helyzet még rosszabb legyen, a júliusi puccskísérlet
óta a szegény és a lakóhelyükről elűzött embereket segítő
civil szervezetek munkáját a hatóságok felfüggesztették.

A lakók szerint nem igaz a hatóságoknak az az állítása, hogy
a kijárási tilalomra és a házrombolásokra nemzetbiztonsági
érdekek miatt van szükség, ugyanis a harcok már nyolc hónapja
véget értek. Szerintük valójában a területre van szükségük,
hogy új házakat építsenek. A 2012-ben már napvilágot látott
városfejlesztési terv újra napirendre került, de a részletek
továbbra is homályosak, a lakókkal pedig senki sem konzultált.
Törökországban már így is hagyománya van, hogy erőszakkal
telepítsenek ki embereket, akik aztán soha nem térhetnek vissza a
lakóhelyükre.

„A kijárási tilalom keserű évfordulóján a világörökség
terület korábbi lakóinak végig kell nézniük, ahogy a saját
örökségüket lebuldózerezik.” – mondta John Dalhuisen.

„Sokkoló látni, hogy a Surban történtek több tucatnyi
dél-kelet törökországi városban is megismétlődnek. A
kormánynak be kell szüntetnie a kijárási tilalmat, teljes körű
kártérítést kell nyújtania az embereknek, és segítenie kell,
hogy hazatérhessenek a megmaradt otthonaikba vagy legalább azok
környékére.

Háttér

Sur Diyarbakir központi része. A város a legnagyobb település
az elsősorban kurdok lakta délkelet törökországi régióban. Az
UNESCO 2015-ben a város ókori megerősített falait és a Hevsel
kertet a világörökség részévé nyilvánította.

Sokan Sur mostani lakói közül azután kerültek a városba,
hogy a 80-as, 90-es évek konfliktusai miatt a környező vidéki
területekről kitelepítették őket. Akkoriban a török hatóságok
kényszertelepítésének hála a kétszeresére duzzadt Diyarbakir
lakossága.

A júliusi puccskísérlet után bevezetett szükségállapot óta
az emberi jogok helyzete a délkelet törökországi régióban a
korábbinál is aggasztóbb. Kormányrendeletek sorozatával
hallgattatták el az ellenzéki kurd hangokat, médiaszolgáltatókat
és civil szervezeteket zártak be. Sur és Diyarbaki megválasztott
polgármesterét pedig egy kormány által kijelölt hivatalnok
váltotta fel.

Novemberben több száz civil szervezetet zártak be a homályos
„terrorszervezethez kötődés” vagy „nemzetbiztonságra
jelentett veszély” címszóval. A bezárt szervezetek közül
többen a Surból elűzött családoknak nyújtottak segítséget.

Az elűzött családokra vonatkozó fél milliós becslés úgy
jön ki, hogy figyelembe vettük a kijárási tilalom alá eső
területek lakosságát, a kitelepítésekről szóló beszámolókat
és a környéken lerombolt házak és infrastruktúra nagyságát.

Törökország számos nemzetközi és regionális egyezmény
részese, amely előírja az emberek szabad mozgás, a megfelelő
lakhatás és a gazdasági, szociális és kulturális jogok
garantálását, illetve megfelelő kártérítést ír elő a
jogsértések áldozatainak.