Leírás
Amennyire vissza tudok emlékezni, sose szerettem a labdajátékokat.
Ügyetlen voltam, és lassú. Ha oda futottam, ahová a többiek, “nem helyezkedtem jól”. Ha a terem másik sarka felé vettem az irányt, “passzív voltam”. Ha mégis a kezembe került a labda, biztosan nem sikerült a megfelelő csapattárs kezébe továbbítanom. Sokat nem bánkódtam a helyzeten, de a hátam közepére se kívántam a kosárlabdázást, se semmilyen más labdás játékot.
Egyetlen alkalommal tapasztaltam meg, hogy ennek nem kéne feltétlenül így lennie. Már főiskolás voltam, mikor egy testnevelés órán a csoportból csak öten jelentünk meg. A tanár úr akár haza is engedhetett volna minket, de ehelyett lelkesen bejelentette, hogy játszani fogunk. Kosárlabda!
A három boldogan helyeslő lett egy csapat, a tanár úr, egy másik lány és én játszottunk ellenük. Az eredményre nem emlékszem. De arra igen, ahogy a tanár úr helyettünk is futott, küzdött, lelkesedett, és valahogy bevonzott minket a játékba. Úgy dobta a labdát, hogy én is el tudtam kapni, valahogy elérte, hogy jókor legyek a megfelelő helyen, és végül megérezzem játék örömét.
Őszintén hiszem, hogy ez a varázslat minden tantárgynál lehetséges, de akárki nem képes elvégezni. Varázspálca kell hozzá, amit gyermekszeretetből, módszertani és szaktárgyi ismeretekből, gyúrnak össze. Ha bármelyik összetevőből kevesebb van a szükségesnél, lesznek gyerekek, akik előtt zárva marad egy ajtó, és sose merülhetnek el a zenélés, a rajzolás, irodalom vagy matematika világában.
Egy életre megjegyzik, hogy az adott dolog unalmas, vagy legalábbis őket nem érdekli, esetleg nem is képesek megérteni.
Pedig csak azon múlott, találkoztak-e a pedagógussal, aki képes kinyitni ezeket az ajtókat, és bátorítani tanítványait a belépésre.
