A 95 éves második világháborús veterán John Sato négy buszátszállással jutott el Aucklandbe, ahol a 2019 márciusi christchurchi vérengzésre emlékezve tartottak egy rasszizmus elleni felvonulást. Története bejárta a világsajtót, bizonyítva, hogy az átlagemberek is átlagon felüli dolgokra képesek. Most elmeséli, hogy a szeretet, a remény és az együttérzés hogyan inspirálta az útra.
John Edward Henry Satónak hívnak, kilencvenöt éves vagyok. Hogy kerültem ide? Azt mesélték nekem, hogy a gólya hozott.
Anyám Skóciában, apám Japánban született. Mindketten szolgáltak az első világháborúban, anyám nővérként, apám pedig a japán haditengerészetnél volt. Később Új Zélandon telepedtek le.
Emlékszem, hogy gyerekkoromban “korcsnak” hívták azokat, akiknek a szülei eltérő bőrszínűek voltak, és digóknak nevezték az olasz származásúakat. De azt sosem hallottam, hogy engem bántottak volna.
Beteges gyerek voltam, asztmás, de ez nem tartott vissza az iskolától. Tizennégy vagy tizenöt lehettem, amikor összehasonlító vallástudományt kezdtem tanulni, mert meg akartam érteni a különféle vallások lényegét. Az embereknek gyakran rossz benyomása van a vallásokról, mert ha nem értenek valamit, akkor félnek is tőle.
BORZALMAS TÁMADÁSOK
Ez történt Christchurchben is. Március 15-én a muszlim közösséget az egyik imahelyén támadták meg. Ötvenegy ember halt meg, több tucatnyian megsérültek. Az elkövető tettét a fehér felsőbbrendűség és a gyűlölet motiválta.
A hírek – a rádió és a tévé – tele voltak vele. Nem nézek túl sok tévét, de ezt nem tudtam elkerülni. Szomorú nap volt egész Új Zéland számára.
Az egyetlen jó dolog, ami történt, hogy az emberek elkezdték jobban megérteni egymást. Lehetőséget kaptunk, hogy jobban megértsük a tolerancia, a szolidaritás, a gondoskodás és a tisztelet fontosságát, függetlenül a származásunktól vagy a vallásunktól.
Le akartam róni a kegyeletemet, ezért buszra szálltam, és elmentem a pakurangai mecsetbe. Ez csak a hosszú utazás kezdete volt. Négy éve nem vezetek autót, azóta a tömegközlekedést használom. A mecset zárva volt, de a falát virágok díszítették.
Arra gondoltam, talán a belvárosban van a megemlékezés, szóval megint buszra szálltam az Aotea tér irányába. A buszon üldögélni sokkal kényelmesebb, mint gyalogolni. Kíméli a cipőt. Hatalmas tömeg volt ott, mindannyian azért, hogy kifejezzék az együttérzésüket. Az emberek ki akarták fejezni a szolidaritásukat az áldozatokkal.
FALAKAT ÉPÍTÜNK
Minden vallásnak megvan a maga épülete, amely különféle kultúrájú és származású emberek számára épült. Ha félreteszed az előítéleteidet, rájössz, hogy mindegyik vallás ugyanarról beszél.
Nem számítottam arra, hogy bekerülök a hírekbe. Nem vagyok egy vérzőszívű hippi, de átérzem mások fájdalmát. Ha elég csapáson mentél már keresztül, felismered, ha mások mennek át nehéz időszakon. Talán így tanulunk a legtöbbet.
Az emberek falakat építenek maguk köré, ennek pedig elsősorban a tudatlanság és a negatív sajtó az oka. Csak akkor van valaminek hírértéke, ha valami rossz dolog történik. Elfelejtjük, hogy mennyi jó dolog történik és mennyi csodás ember van a világon.
CSALÁDI ÉLET
Sokat tanultam a feleségemtől és a lányomtól. Már idősebbek voltunk, amikor találkoztunk és összeházasodtunk. Emlékszem, a legrégebbi barátom tanított meg keringőzni a mezőn – nem semmi látvány lehetett. Imádtam táncolni, de nem éreztem, hogy bármit is nyújtani tudnék egy lánynak a hátterem miatt.
Az új zélandi seregben szolgáltam a második világháborúban. Tizennyolc voltam, egy a srácok közül. Idegesek voltunk, néhányan inkább talán féltünk. Az akkori tizennyolc évesek mások voltak, mint a mostaniak. Elég naivak voltunk. Egy nagy üvegben kaptuk a sört. Három sör után már mindannyian elég részegek voltunk, amikor kiadták a parancsot: vissza a táborba! Az első világháborúban használt sátrakban aludtunk, a sátor falán átlátszottak az esőcseppek. Az ágyam egy köteg szalma volt, amit egy sátoraljra raktak.
Negyven voltam, amikor megnősültem, a feleségem harmincnyolc. Egy kis cégnek dolgoztam akkoriban. A cég felett laktunk egy kis lakásban – nem volt ideális, de sokat kellett takarékoskodtunk, hogy vehessünk egy telket, amin építkezni tudunk. Pár évvel később a feleségem terhes lett.
A lányunk vakon született, tizennyolc éves korában pedig epilepsziás lett. Három éves volt, amikor egy vírus miatt megnémult. Mindenezek ellenére elképesztően tehetségesen jógázott.
Szinte még alig tudott járni, már a lótuszülésben ült. Képes volt a lábait a tarkója mögött összekulcsolni. A jógaoktató feleségemnek ez csak több évnyi tanulás és gyakorlás után sikerült.
Nagyon sokat tanultunk Anne-től.
A FORDULAT
A feleségem 15 éve halt meg rákban, a lányom tavaly októberben egy vírusfertőzésben. Örültem, hogy a feleségem nem érte meg a lányunk szenvedését.
Három nappal a halála előtt a lányom így szólt: “Anya, apa, szeretet, szeretet.” Amikor utoljára láttam, ezt mondta: “Apa, szeretet.” Különleges ajándék volt.
Mindenki annyit szenved, amennyit el tud viselni. Sokáig nem értettem, hogy miért pont velem történnek meg ezek a fájdalmas dolgok. Mára megértettem, hogy mindaz amin keresztül mentem tanított meg az együttérzésre és elfogadásra. Akkor tanulsz a legtöbbet, ha magad is keresztülmész ezeken.
Nem tudom senkinek megtanítani, hogyan gondolkodjon, érezzen vagy viselkedjen, mindannyian mások vagyunk. Ezért kell mindenkinek a saját útját járnia, és megpróbálnia a legjobbat kihozni magából.
Mások vagyunk, és más utakat járunk be, de szeretem azt hinni, hogy a jövő tele van reménnyel.
Azoknak, akik változást akarnak elérni, így az Amnesty International aktivistáinak is azt kell megtanulniuk, hogy a tiszteletben tartani sokkal fontosabb mint bántani a másikat.
