Április
17-én kedden Új-Zéland vált a 13. országgá, ami legalizálta az
azonos neműek házasságkötését, amikor elfogadták a házasság
fogalmát módosító törvény harmadik olvasatát, 77-44 arányban.
A törvény 2013 augusztusában lép hatályba, és lehetővé teszi
majd az azonos nemű és transznemű pároknak a házasodást.
A
házasság borzasztóan sokat jelent nekem.
Ez
nem mindig volt így, de amikor megismertem a páromat, rájöttem,
hogy ezt az utat remélem bejárni vele. Működött a dolog, és a
30 évnyi korkülönbség és némi nemi furcsaság ellenére
összeházasodtunk a Te Whare Karakia o Hato Pateriki raua o Hato
Hohepa-ban, más néven a Szent Patrik katolikus katedrálisban,
Auckland belvárosában.
Azért
tudtunk összeházasodni, mert a hitvesem, Cushla, nőnek született,
míg én biológialiag férfi vagyok, habár az identitásom női és
addigra már elkezdtem a nemváltást. Törvényesen
összeházasodhattunk, mert a születési anyakönyvi kivonatom
szerint férfi vagyok, még ha a valóságban nem is, és az egyház
úgy kezelt minket, mint bármely más heteroszexuális párt, annak
ellenére, hogy kezdettől fogva tudtak nemváltási szándékomról.
Ez 2001-ben volt, és az egyenlő házassági jogok még csak ködös
elképzelések voltak az új-zélandi társadalom fejében – vagy
még azok sem.
Ahogy
a nemváltásom előrehaladt, és a dokumentáció és az orvosi rész
rendezésre került – útlevél, névváltoztatás, jogosítvány,
hormonkezelés és tesztoszteron-blokkolók, műtét, stb. –
nyilvánvalóvá vált, hogy a születési anyakönyvi kivonatom
módosításához és a váltási folyamat befejezéséhez valamit
fel kell áldoznom. Vagy jogilag férfi maradok, amikor minden más
értelemben nőként éltem napjaimat, vagy el kellett volna válnom,
hogy megszerezhessem a Családjogi Bíróság engedélyét a
születési anyakönyvi kivonatom megváltoztatásához, és
megtegyem a nőként való lét felé az utolsó lépést.
Ez
olyan döntés volt, amit nem akartam meghozni, de ezen állításom
ellenére soha nem volt kétségem afelől, hogy mit választanék,
mivel a házasságom és a családom az életem központi részei és
mindennél fontosabbak.
Igen,
a családom.
Az
utolsó tettem nemzőképes férfiként az volt, hogy a gyönyörű
kisfiam egyik szülőjévé váltam, aki most 10 éves.
Tizenhárom
évig éltünk ilyen rendhagyó módon: a hitvesem, egy leszbikus nő,
aki egy olyan whakawahine nővel házasodott össze, akinek jogilag
férfinak kell maradnia, vagy pedig elválnia a papírok miatt, és
egy kisfiú, akinek egy anyja és egy anyucija van, ahogy engem hív
a mi kis emberünk.
Jó
élet ez, édes élet, de még nem teljes.
Ekkor
jött, derült égből villámcsapásként, Louisa Wall és a(z
egyenlő) házassági jogokról szóló törvénymódosítás, ami,
ha elfogadják, minden visszásságot megszüntetne esetünkben, és
lehetővé tenné más azonos nemű pároknak, hogy
összeházasodjanak. Kérvényezhetném a bíróságon, hogy a
születési anyakönyvi kivonatomban változtassák a nememet
„férfiról” „nőre”, egy válás megrázkódtatása nélkül,
a hitvesem törvényesíthetné a kapcsolatát egy nővel, és a
fiunk, akinek soha nem volt gondja azzal, hogy két anyukája van,
végre teljes családban élhetne.
Mindenki
nyer.
Nem
látom be, hogy az én és a párom házassága hogyan hatna ki
másokra. Ez a mi házasságunk végül is. Történet vége.
Ha
van valami, ami elszomorít, az az egyházak válasza a törvényre,
és a rosszindulatú szónoklatok, amik ezt az ellenállást övezték.
Számomra
a házasság nem Istenről vagy a Bibliáról vagy akárki másról
szól, hanem rólam és a házastársamról. Arról szól, hogy mi
elkötelezzük magunkat arra, hogy szeretni fogjuk egymást, hogy
vigyázni fogunk egymásra, és az általunk teremtett család iránti
odaadásunkban összpontosul, ami, mindent összevetve, semmiben nem
különbözik más családoktól. Az élettársi kapcsolat
egyszerűen nem nekünk való. Soha nem is volt az. Mindig is vagy
házasságot akartunk, vagy semmit.
Hálás
vagyok Louisának, a parlamentnek és mindenkinek, aki támogatta
ennek a törvénynek a megszavazását. Tisztelem azokat, akik
ellenezték ezt a szabályozást, mert tudom, hogy sokan közülük
komolyan veszik a hitüket, és remélem, egy nap majd sikerül
elfogadniuk a parlament döntését és csatlakoznak hozzánk ennek
az apró lépésnek az ünneplésében, amit egy befogadóbb
társadalom felé tettünk.
Namaste.
