Mindenkiben vannak előítéletek – sztereotípiák a táborban

Az önkéntesek átlagosan egy hetet töltenek a szigeten, a szerencsések pedig több időt is tudnak maradni. Minden nap érkezik egy új önkéntes, és még ugyanazon a napon el is hagy minket egy társunk. A folytonos változás egyik velejárója, hogy naponta akár többször is válaszolnod kell ugyanazokra a kérdésekre. A legelső lépés egymás megismeréséhez: honnan vagy?

És
nincs olyan önkéntes, aki arcán ne villanna meg a bizonytalanság,
mit is válaszoljon erre? Legtöbben nem ott nőttek fel, ahol
születtek, vagy nem az országgal azonosítják magukat, hanem a
nemzeti hovatartozás szerint, vagyis: Romániából származom, de
magyar vagyok. Nem, nem költöztem oda, ott születtem, ahogyan az
őseim is, csak a határok változtak. És ahogy az várható arra,
hogy Erdélyből származom az első sztereotípia, ami eszükbe jut
az Drakula. Ami meglepő, és amiért leírtam mindezt, amikor
kiderül, hogy magyar vagyok, egyetlen dologra mindenki kíváncsi:

Mi
történt azzal az operatőrrel?

Az
egyik német önkéntes megkérdezte, hogy nem ajánlottak-e fel neki
egy edzői állást azután a „remekül” sikerült rúgás után.
Ilyenkor mindig elmesélem, hogy a magyarok 2015 nyarán hasonló
erőfeszítéssel segítették a menekülteket, mint a helyi görög
lakosság.

A
másik gyakori sztereotípia, amibe a közösségi médiában botlok,
illetve a hírekben látok, a menedékkérőkre vonatkozik. Kik is a
menedékkérők? És miért jönnek ide?

Sadiq
16 éves fiú, édesanyjával együtt a mi szintünkön kaptak
szállást a Moria táborban. Az utolsó estén, amit a szigeten
töltött, mielőtt Athénba utazott volna, nem tudott aludni, ezért
csatlakozott hozzánk, önkéntesekhez. Kis idő elteltével mesélni
kezdett. Afganisztánból származik, édesapja a katonaságnál
dolgozik, tábornokként. Pár hónappal ezelőtt egy sikeres bevetés
során elfogott két magas beosztású tálib vezetőt, akiket azóta
is börtönben tartanak fogva. Ezek után a család üzenetet kapott,
amiben halállal fenyegették Sadiqot, ha az édesapa nem járul
hozzá a tálib vezetők szabadulásához. A fiú és édesanyja a
menekülést választotta, míg a tábornok Afganisztánban maradt,
tovább folytatva a tálibok elleni harcot.

Sadiq
a könnyeivel küzdött. Elmesélte, hogy törölte a felhasználó
fiókját a közösségi médiáról és a telefonszámát is gyakran
cseréli, mert a menekülést követően felforgató képeket kapott
üzenetben a fenyegetőitől. Ilyenkor nem tehetünk mást, csak
meghallgatjuk a szomorú történeteiket, remélve, hogy segíti őket
valamilyen szinten az, ha beszélhetnek róla. Mivel a táborban
nincs pszichológus, sem hozzáértő segítő, csak ránk
támaszkodhatnak, ha beszélni szeretnének arról, hogyan hullott
darabjaira az életük.