Hogy milyen borzalmas körülményeknek vannak
kitéve a gyerekek Szíriában, azt semmi nem érzékeltethetné
jobban, mint a múlt heti sajtót uraló fotó. A 
Az egyik leszboszi táborban találkoztam a
menekültügyi őrizetben lévő, mindössze egyéves Ahmeddel, aki
az édesanyja elmondása szerint eddigi rövid élete során egy
vegyi támadás miatt szinte végig betegségekkel küzd. Az anya
elmesélte, hogy nem sokkal Ahmed születése után egy bomba
lerombolta az otthonukat, egy repesz pedig megsértette Ahmed nyakát.
Nem sokkal a bombatámadást követően, a klórgáz belélegzésével
járó egyéb tünetek mellett súlyos asztma fejlődött ki a kisfiú
szervezetében. Egy évvel az első találkozásunk után Ahmed sebei
még mindig jól láthatók, teste pedig remegve küzd minden egyes
levegővételért.
Ahmed szíriai palesztin családból származik,
akik először az ostrom és az éhezés elől a Damaszkusz melletti
Yarmouk táborba menekültek. Amikor a háború újra utolérte őket,
útjuk az északon található Idlibbe vezetett, azonban itt sem
voltak sokáig biztonságban. Hamarosan egy bomba találta el az
otthonukat, ezt követően már nem volt maradásuk Szíriában, a
határon átkelve Törökországba menekültek. Innen egy
embercsempész segítségével egy túlzsúfolt hajón keltek át az
Égei-tenger veszélyes vizein és jutottak el Európa kapujába, a
görög szigetekig. Azonban itt is elmaradt a várva-várt meleg
fogadtatás. Ahmed családja március 20. után, az EU-Törökország
alku érvénybelépését követően érkezett, amikorra a görög
szigetek már óriási menekültügyi őrzött befogadó központokká
váltak.
Ahmed családját további 3000 emberrel együtt a
Moria nevű táborban tartották fogva, szögesdróttal elzárva a
külvilágtól. Amikor ott jártam, az emberek amellett, hogy minden
nemű személyes tér nélkülözésére kényszerültek, információt
sem kaptak arról, mi fog velük történni a továbbiakban. Ahmed
pedig ahelyett, hogy megkapta volna a sürgős orvosi ellátást,
amelyre szüksége lett volna, az orvos egy doboz paracetamolt
nyomott az anyja kezébe.
Azóta ugyan már elhagyhatta a
család az őrizetet, azonban további 60 000 menekülthöz és
migránshoz hasonlóan Görögországban rekedtek. Az Európába
vezető útvonalak nagy részét lezárták, ha pedig egyes európai
vezetőkön múlna, az emberek többségét egyszerűen
visszatoloncolnák Törökországba.
Ez a kétségbeejtő helyzet mára szinte egész
Európára jellemzővé vált: Görögországra, Calais-re,
Magyarországra vagy Szerbiára, hogy csak néhány helyszínt
említsek. Omran eszembe juttatja azokat a gyerekeket, akiket
Európa-szerte láttunk és mindazon nehézségeket, amelyekkel
szembe kell nézniük.
A Földközi- tenger térségén keresztül Európába érkező
menekültek és migránsok közel harmada kiskorú. Sokan közülük
egyedül teszik meg a viszontagságos utat, másokat
pedig van, hogy a hatóságok szakítanak el családjaiktól,
így kiszolgáltatva a gyerekeket a kizsákmányolásnak. A háború
borzalmait átélő gyerekek alig részesülnek pszichoszociális
segítségnyújtásban, ezen kívül mindössze néhány olyan
biztonságos hely van, ahol lehetőségük van játszani, tanulni
vagy iskolába járni. Néhányan azok közül, akikkel találkoztunk
már olyan régen nem voltak iskolában, hogy írni és olvasni is
elfelejtettek.
Egy görög táborban élő 16 éves szír fiú
ezt mesélte: „423 napja vagyunk itt minden remény, oktatás vagy
iskola nélkül. Egy esélyt szeretnék, hogy befejezhessem a
tanulmányaimat.”
A gyerekeknek biztonságra, különleges
odafigyelésre és oktatásra van szükségük, valamint tető kell a
fejük fölé. Szükségük van továbbá olyan kormányokra, amelyek
engedik és megkönnyítik a szétszakadt családok egyesítését.
Szükségük van még olyan országokra is, melyek betartják
ígéretüket és áthelyezik vagy áttelepítik az olyan családokat,
mint amilyen Ahmedé is. Sajnálatos módon az Európai kormányok
mindkét fronton szégyenletesen alulteljesítenek. Jól példázza
ezt, hogy az EU vezetőinek a tavaly júniusban tett ígéretükhöz
képest a menekültek alig 5%-át sikerült áthelyezniük.
Miközben a világ most Omranra figyel – ahogy
tette ezt korábban Alan Kurdival – az összetört szív és a düh
nem elég. A képek világszerte megmozdítottak valamit az
emberekben, de nem a vezetőikben. Amíg ők nem cselekednek, Omran,
Alan és Ahmed sorsát a továbbiakban is gyerekek ezrei fogják
elszenvedni.
