Az idei Előbújás Napja alkalmából olvassátok el egy bátor ember történetét arról, milyen, amikor 37 évesen kerülnek a helyére a dolgok, és milyen érzés, amikor az ember igazán szabad lesz.
Tulajdonképpen teljesen jó életem volt. Szép szőrös, jóképű fiú voltam. Családi körülményeim az országos átlagnál bőven jobbak voltak, felnőttként pedig nagyon jó emberek ajándékoztak meg a barátságukkal és nagyszerű nők a szerelmükkel. Voltam gyönyörű helyeken és környezetvédőként, az LMP alapítójaként, a Greenpeace szóvivőjeként azt csinálhattam, amiben hittem, nem is eredménytelenül. Ha akartam lefutottam 50 kilométert a hegyekben, és ilyenkor úgy tűnt, a világ tud rendben is lenni. Jó házasságban éltem.
Azt gondoltam, hogy amennyire lehetséges, boldog vagyok.
Csak ha jött a vonat, gyakran beálltam a falhoz, hogy ha véletlenül nem tudom kontrollálni magam egy pillanatig, nehogy elé ugorjak.
Amióta az eszemet tudom, etikai megfontolásokkal kellett sakkban tartanom a halálvágyamat. Az életundort, aminek okát sose értettem, megtanultam a létezés természetes részének elfogadni. Mint az
evezős túrán a szúnyogokat. Nem beszéltem erről senkinek, én se értettem, segíteni úgy se tudnak, akkor meg minek szomorítsak bárkit.
Öt éves koromból van meg az első emlékem, hogy magamat nőként látom és hogy ez nagyon, nagyon jó. Tízévesen próbálgattam titokban anyám ruháit, amíg rá nem jöttem, hogy ez “nem normális”. Úgyhogy a női létezés átkerült az ábrándozás terepére.
Bő egy éve magamhoz vettem egy női ruhát, és nagyon gyorsan kiderült, ez egy egyirányú utca, amiben nincs megállás. Muszáj volt. Pont.
Amikor három hónappal később elmentem egy tanácsadásra, még mindig nem esett le. Még mindig azt hittem, hogy csupán személyiségem női felét hozom most egy kicsit egyensúlyba. Ami nem baj, jól esik, de azért jó lenne tudni, meddig tart még, mi lesz a vége? Csak amikor feltették a létező legegyszerűbb kérdést, hogy ha szabadon és félelem nélkül választhatnék, hogy kelnék fel másnap: férfiként vagy nőként? Akkor esett le. Sírtam, és percekkel később böktem ki: hát nőként. Egész életemben ezt akartam, csak mivel a női létezés szemmel láthatóan nem tartozott a lehetséges dolgok közé, ezért jól elfojtottam. Minek fájdítsam a szívem valamivel, amihez nem vagyok elég szabad?
Hát egyszerre az lettem. A feleségem az “elférfiatlanodásom” miatt elhagyott, szabad voltam, és amiről mindig azt gondoltam, hogy egy semmire nem kötelező izgalmas, ártatlan fantázia, az az akaratom, a legerősebb vágyam lett.
Másnap délelőtt tíz órára biztos voltam benne, hogy megcsinálom. Hormonterápia, névváltoztatás, miegyéb. Világos volt, bármilyen ijesztő következményekkel is járt: a tetszhalott gyengébbik nem (haha!) 30 év után kiásta magát és néhány kecses, határozott mozdulattal kidobta a férfit. Nekem pedig nem volt már más választásom.
Ráment a házasságom, még nem tudni hány barátságom, bő egy éve radikális magánéleti és egzisztenciális válságban élek, a férfi privilégiumok sorát adom fel, bizonyára a legfurább és legnehezebb helyzetben élő kisebbséghez, a transzneműekhez csatlakozom, nyakig ülök a félelemben, és egy percre nem kérdőjeleződött meg, ez az én utam, és nem tudok nem csodálkozni: ilyen jó dolog élni? Nyom nélkül elmúlt a halálvágyam és az életundorom, és kiderült: élni hihetetlenül jó. Az elvesztett férfi privilégiumok helyett részese lettem a női szolidaritásnak. Őszintén sose értettem, miért féltik az emberek az életüket. Kicsinyes, buta dolognak tartottam. Most értem.
Ilyen jó dolog élni? Ezt csak én nem tudtam eddig?
Vajon meg fogom egyszer szokni?
És hát arra is gondolok, hogy mennyivel, mennyivel jobb lett volna mindenkinek, ha szűkebb és tágabb környezetem nem ad elegendő okot ad az elfojtásra, ha több erőm van a szembenézéshez és már sokkal, sokkal hamarabb a helyemre kerülök.
Akkor nem 37 évesen kezdeném a saját életemet élni.
