Az egyik emberi jogi óránk alkalmával találkoztunk Farkas Herminával. A Burattino Iskolában (Burattino Általános, Közép- és Szakképző Iskola, Gyermekotthon) tanít Csepelen, ahol a tanulók 70%-a roma származású, általában halmozottan hátrányos helyzetű családokból jönnek. Bármikor megszólal, minden szem rászegeződik és abbamarad a nyüzsgés, figyelnek rá a gyerekek – ahogy mi is. Egyenesen beszél, a saját történetein keresztül is tanítja a gyerekeket. Van valami a kisugárzásában, ami mindenkit megfog. Sok más mellett erről is mesélt nekünk.
Hermina
péntek délután várt minket vendégségbe, hurkával-kolbásszal
készült, mondta, ahogy egy jó asszonyhoz illik. Megismerkedünk a
fiaival, eszünk-iszunk, beszélgetünk. Aztán mesélni kezd…
A
gyerekek mellett végezte el a politológia szakot, hogy miért ezt,
arra azt válaszolta, olyan felemelően hangzott. Meg azt is, hogy
akkor még azt gondolta, ő majd valaki olyan lesz, aki roma-ügyben
részt vállal, aztán rájött, hogy nem az a típus. A Szociális
és Munkaügyi Minisztériumba került, ahol a Romatelep programmal
foglalkozott, amíg teherbe nem esett kisebbik fiával. A GYES után
már nem vették vissza, de annyira nem is bánta. Közben férjét
is elküldték az Oktatási Minisztériumból, ezután pedig
gondoltak egy nagyot, hogy akkor irány Anglia. Mivel a férje
építészként végzett a Műegyetemen, könnyen kapott állást és
előrement, hogy megfelelő lakást találjon maguknak, iskolát,
óvodát a gyerekeknek. Ezekkel nem is volt gond, hamarosan már
négyen éltek kint. Úgy három évig tartott.
„Nekem
nem ment a kinti élet” – mondta Hermina. „Egy Magyarországon végzett
politológus vagy történelem szakos tanár, bizonyára nem
ugyanolyan, mint aki kint végzett” – tette hozzá. Ezt érezte is a
bőrén. „Nem kellettem. Sőt, olyannyira nem kellettem, hogy még
a magyar iskolába sem kellettem. Mert cigány vagyok. Tényleg ezt
mondták.” Egy idő után depressziós lett, nagyjából két és
fél év után jelezte a férjének, hogy haza fog jönni, kerül,
amibe kerül.
„Addigra
már kialakult a betegségtudatom, effektíve éreztem, hogy valami
nem stimmel. Egész nap egyedül voltam, a gyerekek iskolában,
óvodában, a férjem munkában. Nem beszéltem angolul és
mérhetetlen félelem volt bennem. Ez felemésztett. Haza is jöttem
a két gyerekkel.”
Itthon
beadta mindenhova az önéletrajzát, egy ideig egy alapítványi
középiskolában tanított, szerette, de megszűnt. Az újabb
munkakeresésből lett a Burattino.
„Miután
visszaszóltak, hogy menjek, talán életem legboldogabb szakmai
pillanata volt. Azt éreztem, hogy nekem ott van a helyem. Tetszik,
vagy nem tetszik, az ember nem tagadhatja meg önmagát. Hiába
jöttem én egy nagyon jó családból, azért én ugyan olyan roma
vagyok, mint azok a gyerekek, akik nagyon mélyről jönnek. És én
láttam, hogy nagyon mélyről jönnek. Budapesten, a XXI. században
ilyet látni, az nagyon durva. Hogy vidéken mi van, azt meg el se
tudjuk képzelni.”
A
nehéz körülmények ellenére is nagyon lelkesen mesél az
iskoláról és hogy miért érzi fontosnak, hogy ott van: „Már
négy éve tanítok ott és nagyon szeretem. Szívvel-lélekkel
csinálom, a gyerekeket tiszta szeretettel nevelem, okítom”- ahogy
ezt mi is láthattuk. „Egy nagyon jó tanárnak tartom magam –
folytatja – de nemcsak azért, mert olyan jól el tudom mondani a
Reformkort. Én ott nemcsak a tanár vagyok, amikor bemegyek az
órákra. Hanem az anya, a cigányasszony, az értelmiségi és egy
szép látvány. Tudom, hogy ez kicsit túlzás – mosolyodik el –
de a gyerekeknek nagyon fontos, hogy minden nap egy friss, üde
embert lássanak, aki nagyon sokat mosolyog.”
S
hogy miért olyan fontos mindez? „Ennek az iskolának nagyjából
70% – a roma gyerek és nagyjából mindegyikükre lehetne mondani,
hogy halmozottan hátrányos helyzetű, többgyermekes családokból
jönnek. Nyolc, tíz, tizenkét gyermekes családokból. Ahol csak
annyit képzeljünk el, hogy egy reggeli mondjuk húsz tojás és húsz zsemle. És nincs. Mert nincs.” Azt is elmondja, szerencsére az
intézmény biztosítja a reggelit, az ebédet és az uzsonnát, de
azt tapasztalta, sok gyerek lényegében csak az iskolában eszik, a
hétvégéken meg éppen hogy. „ Az elején ez is nagyon megviselt,
de aztán rá kellett jönnöm, hogy nem lehetek minden gyereknek én
az anyukája. Pedig nagyon szeretnék, mert akkor olyan sok boldog
gyerek lenne.”
Itt
elmesél egy történetet, hogy értsük, mire gondol. Egy kisfiúról
van szó, akit egyik reggel letett az anyja az iskolában, aztán
mikor délután keresték, hogy mikor jön már a gyerekért, azt
válaszolta, csináljanak vele, amit akarnak, ő többet nem jön
érte. Már az is szívszorító, ahogy mesél erről, nem csoda,
hogy azt mondja, belebetegedett. Először magukhoz akarták venni a
gyereket, de nem volt ilyen egyszerű, mivel Hermina nem nevelőszülő.
Ekkor jött az ötlet, hogy az édesapja viszont az, ami megoldást
jelenthetne. Végül hozzá került a kisfiú, ő pedig minden
hétvégén megy hozzájuk, így tulajdonképpen együtt nevelik.
„És ez csak egy sors. Csak egy!” – mondja. „De naponta
hazahozhatnék tizenötöt, merthogy így vannak ezek a gyerekek.”
Mély sóhajtás után folytatja. „És akkor ott vagyok én, a roma
nő, akivel bizalmasak, aki megengedheti magának azt, és megengedik
nekem, hogy leszidjam őket, hogy odaszóljak. Merthogy mi
egyenrangúak vagyunk.” Hermina itt érzi azt, hogy hazaért. Nincs
gyomorgörcs, vasárnap pedig már várja, hogy másnap mehessen az
iskolába. Hogy ő elsősorban nem munkaként tekint erre, az végig
érződik a szavaiból, de elmondja a szavak szintjén is. „Így negyvenhárom évesen már megfogalmazódott bennem, hogy miért kellett
megszületnem. Tudom, hogy a gyerekeket meg kellett szülnöm, a
férjemet meg kellett ismerjem, de feladatul kaptam azt is, hogy
ezeket a gyerekeket nekem „nevelnem kell”. És ez olyan jó
dolog. Tényleg.”
Ezután
a maga példáján keresztül meséli el, mennyire erősen tudnak
hatni a nemi szerepekhez fűzött elvárások. Többször is
hangsúlyozza, hogy bár ő egy haladó szellemű családból jön,
rengeteg megjegyzést kapott, amikor huszonöt évesen még mindig nem volt
férjnél. A „Fiam, te annyit olvasol, hogy már betűszagod van”,
a „te soha nem fogsz férjhez menni” és az „itt fogsz köztünk
megöregedni” nem egyszer hangzottak el. Ennek fényében beszél
arról a rendszerszintű problémáról, ami a szegénység
kultúrájában felnövekvő lányokat érinti legsúlyosabban. „A
korai iskolaelhagyás nem meglepő az olyan kialakult nemekkel
szembeni elvárások közt, ami arról szól, hogy egy lány menjen
minél előbb férjhez és szüljön minél több gyereket, iskolába
járnia ezek mellett meg minek. Az a lány, aki tizennégy évesen elkezd
szülni, nagyon hamar megöregszik. A húszas évei elején, amikor
még mindig nem kéne férjnél lennie, már tíz éve férjnél van.
Nem csoda, hogy megtöri az élet” – mondja Hermina. Hozzáteszi
még, hogy ez a jelenség nem a roma családok működésének
sajátossága, sokkal inkább a szegénység kultúrájának
determináló hatása és kiemeli az olyan projektek fontosságát,
melyek arra irányulnak, hogy változni tudjon ez a tendencia.
Megkérdezzük
arról is, mit gondol az emberi jogi oktatásról, hogy szerinte
lenne-e helye a tanrendben kifejezetten az emberi jogokra fókuszáló,
érzékenyítő foglalkozásoknak, mire rávágja: „Erre minden
iskolában szükség van és nem csak a gyerekeknek”. A már évek
óta futó foglalkozásaink mellett a jövő évtől bővül a
repertoár, így az alapvető emberi jogok, a
gyűlölet-bűncselekmények és a menekültkérdés mellett már a
civil bátorságról, illetve erőszakmentes kommunikációról szóló
foglalkozásainkkal is megismerkedhetnek majd az érdeklődők.
Hermina azt mondja, mindnek örülne, ha bevinnénk az iskolába,
mert lenne min dolgozni. A beszélgetést ezzel a gondolattal zárjuk
és búcsúzóul abban maradunk, hogy mindenképp folytatni fogjuk az
együttműködést, aminek a részleteiről Nektek is be fogunk
számolni a későbbiekben!
