Matteo de Bellis, az Amnesty International kutatójának írása az EU Líbiával kötött megállapodásairól, amelyek súlyos jogsértéseknek teszik a menekültek és migránsok ezreit a humanitárius válságban lévő országban.
Amikor 2014
júliusában Issa meglátta a hajókat a távolban, tudta, hogy
életben marad. A férfi akkor már órák óta hánykolódott a
tengeren egy műanyag benzineskannába kapaszkodva. Nők, gyerekek és
férfiak fulladtak vízbe körülötte. A kisméretű gumicsónak,
amely Olaszországba vitte volna őket, két órával a líbiai
partok elhagyása után süllyedt el. Issa szerint százharmincheten
indultak el, négyen élték túl.
A burkina fasói
Issát egyetlen arrajáró hajó sem mentette ki, végül a líbiai
partiőrség emberei húzták ki a vízből. Ahelyett, hogy egy
biztonságos olasz kikötőbe vitték volna, visszakerült Líbiába,
ahol átadták a helyi rendőröknek. Hónapokig tartották fogva
rettenetes körülmények között, rendszeresen verték és csak
pénzért cserébe lettek volna hajlandóak szabadon engedni
„A kezeimet
hátrakötötték.” – meséli. „Arccal lefelé feküdtem,
miközben övekkel és elektromos kábelekkel ütötték a hátamat.”
Csak akkor engedték
el, amikor Issa családja valahogy összeszedett 625 000 líbiai
dínárt (kábé 320 000 forintot).
Tavaly szeptemberben
ismét megpróbált eljutni Olaszországba, azonban három tengeren
töltött nap után a hajó visszatért Líbiába. „Rögtön a
kikötés után őrizetbe vettek, és a Tripoliban lévő börtönbe
vittek minket. Két hét múlva Sabha városába kerültünk, ott
tudtuk meg, hogy emberkereskedőknek adtak el minket.” Egy hónapnyi
fogság után Issa és néhány társa meg tudott szökni.
„Elrablóink ránk lőttek, de azt nem tudom, hogy meghalt-e
bárki.” – teszi hozzá.
Issa története
csak egy a sok közül, amelyet a nigeri Agadez városában
hallottam, amely az utóbbi időben forgalmas tranzitvárosa lett a
szubszaharai Afrika országaiból Líbián keresztül Európába
menekülő embereknek – és azoknak is, akik ide térnek vissza a
Líbiában átélt rettenetes szenvedések után.
Ugyanazokat a
szívszaggató történeteket mesélik, amelyeket már több százszor
hallottam az olasz befogadó állomásokon élő menekültektől.
Sokukat hónapokra őrizetbe vették, kínozták, verték,
erőszakolták és alázták meg. Nagyon megragadt az emlékezetemben
az az egy szó, amivel leírták a tapasztalataikat: pokol.
Az európai
kormányok euró tízmilliókat költenek antimigrációs
intézkedésekre Nigerben, például arra, hogy a helyi rendőrség
állítsa meg a líbiai határ felé tartó, menekültekkel megpakolt
teherautókat. Állításuk szerint ezt a menekülő emberek
biztonsága érdekében teszik. Egy diplomata szerint: „Aggódunk,
hogy rabszolga lesz ezekből az emberekből Líbiában. Ezt nem
engedhetjük. Nem hagyhatjuk, hogy emberek haljanak meg vagy legyenek
erőszak áldozatai.”
De ha tényleg az
emberek biztonsága miatt aggódnak, akkor vajon ugyanezek a
kormányok miért tesznek meg mindent, hogy a líbiai hatóságok ne
engedjék az embereket eljutni Európába? Valójában az elmúlt
hónapokban az európai intézmények és kormányok a korábbiaknál
szorosabbra fűzték az együttműködést Líbiával, hogy az
segítsen elfogni és visszavinni az embereket, eközben pedig
tudomást sem vesznek azokról a szörnyűségekről, amely ott várja
őket. Az elmúlt pár hétben Olaszország aláírt egy újabb
megállapodást Líbiával, az európai vezetők pedig rendszeresen
ismételgetik, hogy szorosabb együttműködés kell – legutóbb
maga az Európai Tanács is így nyilatkozott.
A jelenlegi terv,
ami alapján tréningekkel és hajókkal erősítik meg a líbiai
partiőrséget, talán megment néhány életet a tengeren. De
ameddig az EU nem tesz semmit azért, hogy ne vegyék automatikusan
őrizetbe a tengeren elfogott menekülteket és migránsokat, illetve
nem tesz semmit a velük szemben alkalmazott rossz bánásmód ellen
és nem nyújt hozzáférést a nemzetközi védelemhez, addig ez egy
kétélű fegyver.
Az uniós vezetők
minden egyes megállapodásukkal azt üzenik, nem igazán érdekli
őket, hogy megóvják a kétségbeesett nőket, férfiakat és
gyerekeket Líbiától. A szándékuk egyértelmű azzal, hogy hajót
adnak annak a partiőrségnek, amely a vádak szerint összejátszik
a csempészekkel és bántalmazza az elfogott embereket, és
támogatják azokat a táborokat, ahol önkényesen tartanak fogva és
kínoznak meg menekülteket. A cél, hogy megakadályozzák az
Európába irregulárisan érkezzenek emberek, minden eszközt
szentesít. A nemtörődöm magatartásuk borzalmas következményei
– ahogyan azt Issa a saját bőrén is megtapasztalta – nagyon is
valóságosak.
Líbia jelenleg egy
súlyos humanitárius válságban vergődik, az ország nagyobb
részét fegyveres csoportok és bűnszervezetek tartják az uralmuk
alatt. A gyenge bíróságok miatt a törvénynélküliség lett a
normális, a lakosokat nagyon komoly jogsértések fenyegetik. A
menekülteket és migránsokat önkényesen veszik őrizetbe,
elrabolják, kegyetlenül bánnak velük, megerőszakolják és
kizsákmányolják őket. Bár elvileg a menekültek táborait a
kormány tartja ellenőrzése alatt, a valóságban a legtöbbet
fegyveres csoportok irányítják. Ezek a csoportok a személyzet
megfélemlítésével érik el, hogy szabadon csempészhessék az
emberekkel és kereskedhessenek velük.
Ha az európai
vezetőket tényleg érdekelnék a menekültek és migránsok ellen
elkövetett jogsértések, akkor biztonságos és legális
csatornákat biztosítanának humanitárius alapon azoknak az
ezreknek, akiknek nemzetközi védelemre van szüksége. És főleg,
a Líbiával történő együttműködéseik során az emberek
védelmére koncentrálnának, és véget vetnének az önkényes
fogvatartásoknak és a rossz bánásmódnak.
Nőket, férfiakat
és gyerekeket vetnek börtönbe, zsákmányolnak ki, kínoznak és
erőszakolnak meg – miután „megmentették őket”. Mindannyiunk
szörnyűségére pedig az Európai Unió politikája közvetve vagy
közvetlenül hozzájárul ezekhez a jogsértésekhez.
A cikk először az International Business Timesban jelent meg.
