Ghias Aljundival beszélgettünk, aki 18 évvel ezelőtt Szíriából érkezett az Egyesült Királyságba. Tavaly óta több ezer önkéntessel együtt segíti a Görögországba érkező menekülteket. Arra azonban nem számított, hogy egy nap a saját családját fogja kimenteni egy gumicsónakból.
Amikor
Leszboszra utaztam, nem is sejtettem, hogy egyszer a családom is a
szigetre fog érkezni egy kis gumicsónakban. 100%-ban véletlen volt.
Ragyogó, napsütéses, de hideg decemberi nap
volt. Soha életemben nem éreztem még annyira furcsán magam.
Rettenetesen nehéz volt, soha nem akartam, hogy ez megtörténjen.
Senki
nem akart eljönni Szíriából. Mi Tartúszból származunk, a
Földközi-tenger partján fekvő szép kis városból. De mivel én
újságíró voltam és az emberi jogokkal foglalkoztam, négy évre
börtönbe zártak és megkínoztak, így 1999-ben elhagytam az
országot és Angliába jöttem.
A
testvérem, Safi, egy mobiltelefon szaküzletet vezetett Tartúszban
egészen tavalyig, amikor valaki rálőtt az üzletre és túl
veszélyessé vált maradnia. Az unokaöcsém Mazin, a kötelező
katonai szolgálat elől menekült. Először Libanonba, majd onnan néhány napon belül Törökországba mentek.
Aztán azt üzenték, lefizettek valakit, aki
átviszi őket Leszboszra. Mindent megtettem, hogy lebeszéljem őket
a veszélyes hajóútról – még kölcsön is kértem volna, hogy
Törökországban tartsam őket. De másképp döntöttek, és persze
segítettem nekik.
Így hát azt tanácsoltam, ne éjszaka utazzanak,
mert ha baleset történik, nagyobb az esélye, hogy megfulladnak;
vegyenek esőkabátot, húzzanak műanyag zacskót a lábukra, és elmondtam nekik, hogy a legtöbb mentőmellény hamisítvány.
És
próbáljanak nem sikoltozni, mert az megijeszti a gyerekeket.
PrivateGhias csak azután tudta meg, hogy ez a kislány az ő három éves unokahúga, Sirin, miután kimentette a vízből.
17
év után újra együtt
Pontosan
tudtam, hova fognak érkezni, mivel WhatsAppon megosztották a
helyzetüket. A török partoktól 1 óra 50 perc volt az út.
Várakozás közben úgy éreztem, mintha valahol egészen máshol
lennék, egy buborékban.
A hátamon csúsztam le oda, ahova a hullámok
kisodorták a testvérem hajóját. Nehezen lehetett ott
leereszkedni, a kezem telement tüskékkel és tiszta vér lett.
Egyedül
Safit ismertem fel, pedig őt sem láttam már 18 éve. A sógornőm, Nina zokogott. Azt gondolta, elvesztette a kisbabáját, mert
a csónakban a rémült emberek ráléptek a hasára. Mikor
az orvos kollégáim megvizsgálták, hallottak szívhangot. Rengeteg
gyermeket mentettem ki, köztük a hároméves unokahúgomat, Sirint
is – csak később tudtam meg, hogy ő volt az.
Moriába mentünk, a hivatalos táborba, hogy
regisztráljuk őket, de nagyon zsúfolt volt – az emberek a szabad
ég alatt aludtak, pedig nagyon hideg volt. Találnom kellett
valamilyen szállást az éjszakára a családomnak – a menekültek
nem bérelhetnek szállodai szobát és nem utazhatnak taxival sem.
Végül egy görög férfi ajánlott szállást az éjszakára.
Elvittem őket vacsorázni, aztán visszamentem az
éjszakai műszakra. Egész éjjel sokkos állapotban pakoltam ki a
csónakokat.
A
családom továbbutazott Németországba, és mostanra megkapták az engedélyt, hogy ott lakjanak. Nyelviskolába járnak és egy óvodai
helyre várnak. A helyiek nagyon kedvesek velük. Hihetetlenül jóra
fordult minden. A sógornőm azt mondta: “Most embernek érzem
magam”. És egészséges kisfiúnak adott életet.
PrivateGhias (középen) és a családja. Veszélyes tengeri úton érkeztek Törökorzságból Leszboszra, ahol 18 külön töltött év után újra találkoztak. Görögország, 2015 december .
Az
a legnehezebb abban, ha menekült vagy…
A
legnehezebb abban, ha menekült vagy, hogy az emberek azt éreztetik
veled, hogy nemkívánatos vagy, mintha azért jöttél volna, hogy
kifoszd őket. Pedig a menekültek nem az állásukat akarják.
Egyszer kimentettem egy hatnapos csecsemőt, aki
reszketett a hidegtől. Az anyukája nagyon fiatal volt.
Megkérdeztem, miért vágott neki egyedül az útnak. “Repülőkről
bombáztak minket és rengeteg ember meghalt – mesélte – úgyhogy
fogtam a kisbabámat és csónakba szálltam, hátha túléljük.”
A férje akkor tűnt el, amikor három hónapos terhes volt, a
rokonai meghaltak, mi mást tehetett?
Ő a példaképem. Most Svédországban van, még
menekülttáborban, de már biztonságban a gyermekével együtt.
Valahányszor megkérdezem tőle, hogy érzi magát, mindig azt
válaszolja: “Boldog vagyok. Nincs több kazettás bomba.”
Annyi
embertől hallottam, hogy ha tűzszünet lenne Szíriában, egy napig
sem maradnának tovább Európában. A túlélés egyetlen módja a
menekülés.
Minden
más, ha szívesen látnak
Most sokkal rosszabb a helyzet Görögországban,
mint amikor a családom megérkezett. Az EU-Törökország alku miatt, amelynek
értelmében az embereket vissza lehet küldeni Törökországba,
Moria március óta zárt menekültügyi őrzött központ lett.
Az emberek itt ragadtak Görögország belsejében,
borzasztó körülmények között élnek
és nagyon kevés segítséget kapnak.
Amikor nemrég Athénban önkénteskedtem, azt láttam, hogy a
rettentő hőségben három napos újszülötteket küldenek vissza a
kórházakból a sátrakba. A kétségbeesés kézzel fogható.
Ebben a válsághelyzetben nagyon sokat számít
az önkéntesek és az aktivisták segítsége. A kilencven
százalékunk maga állja a költségeket. Még soha nem ijedtem meg
és soha nem találkoztam agresszív menekülttel. Mindannyian
tudják, hogy nekik segítünk.
Ha az embereket jó szívvel fogadják, az reményt
ad nekik – erre pedig minden másnál nagyobb szükségük van.
Fontos, hogy megtalálják a helyüket, és úgy érezzék, senkinek
nincsenek útban. Ez visszaadja az emberségüket és a méltóságukat.
Ezért olyan fontosak az olyan megoldások mint az áttelepítés.
Nem engedhetjük meg magunknak, hogy tétlenül nézzük, amint a
gyermekeikkel együtt kockázatos hajóutakra vállalkoznak, ahol ki
vannak szolgáltatva az embercsempészeknek, vagy, hogy évtizedekre
Kenyához és Pakisztánhoz hasonló helyeken rekedjenek.
Ha biztonságban és legálisan utazhatnak a
védelmet nyújtó országokba, az azt jelenti, hogy élhető jövőt
tudnak biztosítani a gyermekeik számára. Egyetlen szülő sem
szeretné, hogy a gyermekei holmi bizonytalan átmeneti szálláson
nőjön fel – mindenki azt akarja, hogy a gyermekei iskolába
járhassanak, biztonságban legyenek és otthon érezzék magukat.
A védelem nem holmi ajándék a menekülteknek,
hanem alapvető emberi jog. Fel kell
szólítanunk rá a kormányokat, hogy találjanak együtt megoldást,
most.
