Időről-időre
a világ fordulatot
vesz, és életek változnak meg örökre. Egy
Aleppóból származó pár, Amin
és Miriam
illetve
négy gyermekük számára ez a pillanat egy tavaly februári hideg
reggelen jött el. Én
pedig a tanúja voltam ennek.
Az
észak-görögországi Softex menekülttáborban jártam, amely Szaloniki egy elhagyatott ipartelepén található. A Softex
legjobb esetben is rossz érzéseket kelt mindenkiben, egy szürke
februári reggelen pedig senki sem akarna ott lenni.
Éppen
a raktárépületen vágtam keresztül, amikor először megláttam
Amint,
ahogy a sátruk előtt álldogál.
A férfi egy kapucnival próbált meg védekezni a hideg ellen.
Odamentem hozzá, és bemutatkoztam. Elkeseredve nézett rám.
Megkérdeztem, hogy feltehetek-e néhány kérdést, vállat vont,
majd a sátorra mutatott, ahol felesége, Miriam
üldögélt a földön két éves fiúkkal.
“Milyen
az élet a Softexben? kérdeztem. “Mit tudok még azon kívül
elmondani, amit te is látsz?” – kérdezett vissza, miközben
körbemutatott a helyen. A házaspár pár dolgot elmesélt szíriai
életükről és a menekülésükről. Mióta több mint egy éve egy
zsúfolt hajón becsempészték őket Görögországba, szörnyű
körülmények között különféle menekülttáborokban élnek. A
stressz és a megpróbáltatások okozta gyötrelmek kiültek
az arcukra.
Ekkor
megcsörrent Amin telefonja. Gyorsan világossá vált, hogy nem
mindennapi dolog történt. Amin feszülten hallgatott, és minden
erejével az elhangzottakra figyelt. “Most
csütörtök?”kérdezte.”Menjek az athéni ír követségre?…Most
csütörtökön?…Köszönöm, köszönöm, köszönöm.” A
feszültség hirtelen eltűnt, mosolyogni, majd sírni kezdett.
“Írország befogad minket. Itt hagyhatjuk ezt a helyet. Végre új
életet kezdhetünk.” – mondta miközben szorosan átölelte a
feleségét és a fiát. Amin, Miriam és a gyerekek a szerencsések közé tartoznak.
Kedden
véget ért az
EU két éves áthelyezési programja, amely
során a vállalt áthelyezéseknek kevesebb mint harmadát
teljesítették az országok. 2015 szeptemberében azt vállalták,
hogy 66400 embert Görögországból, 39600-at pedig Olaszországból
helyeznek át. Valójában
azonban Görögországból 19740, míg Olaszországból csak
8839
embert vettek át.
Kevés
kivétellel az európai országok nem vették komolyan a
kötelezettségüket. Nagyon kevés helyet ajánlottak fel vagy
nagyon lassan haladtak a menedékkérők áthelyezésével, ezzel
pedig további felesleges traumáknak tették ki a Görögországban
és Olaszországban megrekedt
férfiakat, nőket és gyerekeket.
A
legszégyenteljesebb teljesítményt Lengyelország és Magyarország
nyújtotta, a két ország egyetlen menedékkérőt sem helyezett át.
Szlovákia, amely Magyarországgal együtt sikertelenül érvelt az
áthelyezések ellen az Európai Bíróságon, a 902 fős kvótából
16, Csehország a 2691-ből 12 embert vett át.
Spanyolország
csak
a
kvóta 13,6%-át, Belgium 25,6%-át, Hollandia 39,6%-át míg
Portugália 49,1%-át teljesítette a vállaltaknak.Málta ez
egyetlen EU tagország, amely teljesítette a kvótát. Kiemelendő
még Finnország, amely 1951 menedékkérőt (94%) és Írország,
amely 459 menedékkérőt (76,5%) vett át. Norvégia és
Lichtenstein önkéntes alapon vettek részt a mechanizmusban, előbbi
1500, utóbbi pedig 10 menedékkérőt helyezett át.
A
2015-ös áthelyezési mechanizmus nagyon messze volt a tökéletestől.
Csak a legmagasabb elismerési aránnyal rendelkező országok
polgárai számára volt nyitott (főleg a
szíriaiak
és az
eritreaiak
részére), így több ezer más országból érkező védelemre
szoruló embert így esélye
sem volt
biztonságban eljutnia más európai országokba. De a hibái
ellenére mégis ez volt ez első ideiglenes kísérlet, hogy
létrehozzanak egy szolidaritáson alapuló rendszert az országok
között. Szükség van az ilyen kezdeményezésekre, de önmagukban
nem képesek a problémákat megfelelően kezelni.
A
görög-macedón határ lezárása után a nyomorúságos körülmények
között Görögországban rekedt ezrek számára az áthelyezés
volt az egyetlen lehetőség, hogy biztonságban más európai
országokba menjenek.
Európa
felelőssége, hogy megvédje a védelemre szorulókat, és
áthelyezésekkel, munkavállalói vízumokkal, családegyesítéssel
vagy más módokon segítse, hogy biztonságban újraépíthessék az
életüket.
Amin, Miriam és a gyerekek a hónap elején megérkeztek
Dublinba. Miriam Görögországban még ezt mondta: “Mindenhol
boldogok leszünk. Csak egy olyan helyet szeretnénk, ahol
újrakezdhetjük, és ahol
a
gyerekek iskolába járhatnak, Túl sokat vesztettek már így is.”
Remélem,
Írország ilyen hely lesz.
