Vig Dávid, az Amnesty International Magyarország igazgatójának véleménycikke a 444-en jelent meg először
2018 tavaszán, a választások után néhány héttel a Börzsönyben kirándultunk a barátaimmal. Gyönyörű volt az idő és csodálatos a tavaszi erdő. Ha tehetjük, rendszeresen elmegyünk és felfedezzük Magyarország legszebb tájait az Őrségtől a Zemplénig.
Beszélgetéseinkben sok minden szóba kerül a gyerekneveléstől kezdve a munkán és a közéleti kérdéseken át a legújabb olvasmányélményekig. A vacsora után egyszer csak azt vettem észre, hogy egyik legközelebbi barátom, Lilla csendben elkezdett könnyezni, majd először csak halkan, aztán egyre hangosabban és vehemensebben kezdett arról beszélni, hogy minden igyekezete ellenére fogalma sincs, hogyan fog az akkor kétéves gyerekének olyan nevelést biztosítani ezen a Magyarországon, ami a megértésről, a kölcsönös tiszteletről és az elfogadásról szól és nem a gyűlöletről és a kirekesztésről. Hogyan fogja tudni megóvni a gyerekeit attól, hogy ne a másik leugatása legyen számukra konfliktuskezelési minta, ha ezt látják a politikusoktól, hogyan fogja tudni elmagyarázni a gyerekének, hogy a világban különböző vallású, etnikumú, bőrszínű, identitású emberek élnek és egyik sem rosszabb a másiknál, miközben a kormányzati és állami intézményekből ömlik a gyerekekre a gyűlölet. Tekintetében egyszerre volt jelen a tehetetlenség, a kilátástalanság és a mérhetetlen féltés.
Sokszor gondolok vissza erre a beszélgetésre. Eszembe jut minden egyes alkalommal, amikor vezető politikusok úgy nyilatkoznak, hogy a nőknek a konyhában a helye és hogy a családon belüli erőszak elleni hatékony fellépést “ideológiailag terhelt” gondolatnak tartják. Mit üzen ez azoknak a gyerekeknek, akiket rendszeresen fizikailag, szexuálisan vagy verbálisan bántalmaznak a családtagjaik? És hogyan tereli a szinte kötelező agresszió irányába az elvárt kényszerű macsóságról szóló üzenet a fiúkat vagy zárja el a választásuk szerinti pályától vagy akár a későbbi egyenlő munkabér esélyétől a lányokat?
“Takarodj innen, te rohadt migráns” – mondja az utcánkban a kettes sorban felsorakoztatott óvodás csoport egyik tagja a másiknak. Néhány nappal később, ugyanott egy gimnazista korú srác mondja a másiknak, hogy “Kinyírlak, ez az új Soros-Terv”. Megdöbbentett, hogy az éveken át tartó kormánypropaganda a társadalom szövetének milyen rétegeibe is eljutott, és milyen maradandó károkat okozott. A gyűlöletkampány kormányzati kitervelőit és levezénylőit terheli a felelősség azért, eszközöket és mintákat adtak a gyerekek egymás közötti agressziójához.
Ehhez az agresszióhoz járul hozzá az is, ami a közoktatással történik. Szeptember óta 421 iskolában van bilinccsel, gumibottal, gázspray-vel felszerelt iskolaőr, aki – ha konfliktust lát – bátran használhatja ezeket az eszközöket, akár a gyerekekkel szemben is. Biztos vannak az iskolában konfliktusok, és biztos, hogy ezeket meg kell oldani. De milyen mintát közvetít a gyerekeknek, ha a konfliktuskezelés nem a megbeszélésről és a megoldások kereséséről szól, hanem az erőről, a kényszerítő eszközökről és a büntetésről? A közoktatásnak fontos szerepe van a szocializációban, és joggal várjuk el tőle, hogy olyan viselkedésmintákat közvetítsen, amik segítenek a gyerekeknek a jövőjük alakításában. Biztos vagyok benne, hogy egy jövőbeli munkahelyi konfliktus rendezésére nem készít fel a bilincs vagy a gumibot látványa, és abban is biztos vagyok, hogy az agresszió agressziót szül.
Sokszor eszembe jutott a börzsönyi beszélgetés, miközben Orbán Viktor arról elmélkedett, hogy nem érdemelték meg az “ingyenélő” gyöngyöspatai roma gyerekek a bíróság által számukra jogerősen megítélt kártérítést, hiszen azt “csupán” arra tekintettel kapták, mert az állam szegregáltan biztosította az oktatást számukra. Mit üzen ez a társadalmi mobilitásról vagy az okozott kárért való felelősségvállalásról és egyáltalán a bíróságon történő a jogérvényesítésről a hazai roma gyerekeknek és az egész magyarországi társadalmi közösségnek? A kormányzaté a felelősség nem csak azért, mert nem biztosítja a megfelelő magas szintű oktatáshoz való hozzáférést a magyar gyerekeknek, hanem azért is, mert az átadott viselkedésmintái az önbíráskodást, a közösen megalkotott szabályok áthágását és a kiszámítható, jogállami jogérvényesítés kijátszását favorizálják.
A beszélgetés alatt és óta többször eszembe jutott, hogy vajon én korábban előbújtam volna-e melegként, ha olyan elfogadó és támogató közösség és közbeszéd vett volna körül, amilyet Lilla elképzelt a gyerekének, és amilyet szülőként megpróbál biztosítani. Egy ilyen világban nem zavarhatott volna senkit a Meseország mindenkié című könyv megjelenése, mert teljesen evidens volna, hogy a mesék olyanok, hogy abban mindenki megtalálja a hőst, akivel azonosulni tud, és akin keresztül át tudja élni a történetét. Hiszen a magyarban, mint minden társadalomban a világon, vannak meleg, leszbikus, biszexuális, transznemű vagy éppen queer emberek, vannak különböző bőrszínű, vallású, véleményű emberek és vannak fogyatékkal élő emberek. És ezek az emberek békésen együtt élnek, ha a gyűlöletkeltő politikusok békén hagyják őket.
2013-ban elhűlve néztük, ahogy Vlagyimir Putyin elfogadtatja a „meleg-propagandát” tiltó törvényt Oroszországban, még kiszolgáltatottabbá téve ezzel a már így is egyik legveszélyeztetettebb társadalmi csoportot. Néhány éve már elhűlve hallgatjuk, hogy vezető kormánypárti politikusok olyan dolgokat mondanak, amelyeket egy időben maximum a Kurucinfón olvashattunk. 2020 végére pedig eljutottunk oda, hogy a kormány az Alaptörvénybe akarja beleírni, hogy vannak emberek, akik Magyarországon kevesebbet érnek.
Miközben van, hogy száznál is több ember hal meg egy nap, a kormány elérkezettnek látja az időt, hogy az Alaptörvénybe is beleírja, hogy a család alapja nem a szeretet és egymás támogatása, hanem a férfi és nőházassága. A Polgári Törvénykönyv és az Alaptörvény tervezett módosításával a kormány már a legmagasabb szinten is deklarálni akarja azt, hogy az LMBTI emberek legfeljebb másodrendű polgárok lehetnek Magyarországon. A módosítások természetesen érintik az egyedülállókat és az élettársi kapcsolatban élőket is, de az elmúlt időszak eseményei alapján elég egyértelműnek tűnik, hogy az első számú kormányzati cél annak a megakadályozása, hogy azonos nemű párok gyereket nevelhessenek. De közben egyedülálló szülők, élettársak és azonos nemű párok millióit csapja arcon a kormány. És gyerekek tízezreiét, akik emiatt nem élhetnek majd szerető családban.
Miközben az ország azon izgul, hogy megússza-e a koronavírust ő és a szerettei, illetve, ha elkapja a fertőzést, akkor lesz-e orvos és ápoló az ágya mellett (azt tudjuk, hogy lélegeztetőgép van elég, csak nincs, aki bekapcsolja), eközben a kormány újra eljátssza azt, hogy először a veszélyhelyzet kihirdetésével és a járványügyi szabályok bevezetésével megtiltja, hogy emberek tüntethessenek, majd – ahogyan májusban a transz emberek nemének jogi elismerését tiltotta be – most egy sor olyan döntést akar hozni, amely tovább a választásoktól kezdve a közpénzeken át az örökbefogadás korlátozásáig tovább fojtogatnák a szabadságunkat. Mindezt persze úgy, hogy még csak az utcára sem mehetünk ki azért, hogy elmondhassuk, hogy elég volt. Gyenge a kormány, mert nem kezdeményez társadalmi párbeszédet, mert nem mer szembesülni Magyarország társadalmi valóságával, azzal, hogy százával élnek boldog gyerekek szivárványcsaládokban, vagy azzal, hogy hazánkban milliók élnek élettársi kapcsolatban. Egy közvélemény-kutatás szerint a magyarok nagy többsége, 78%-a egyetértett azzal, hogy mindenkinek joga van hátrányos megkülönböztetés nélkül, szabadon szeretni azt az embert, akit akar, szexuális orientációtól függetlenül. Bele lehet írni az Alaptörvénybe, hogy az apa férfi és az anya nő, de mindkettőjük életével játszik a kormány, ha az LMBTQ emberek arculcsapásával foglalkozik a járványkezelés helyett.
Ne hagyjuk, hogy a kormány gyűlölködéssel „uralja a pillanatot”, és vegye át a közbeszéd irányítását, uraljuk mi a pillanatot – írtuk márciusban az azóta már elfoglalt index.hu hasábjain. Most se lehetne aktuálisabb ez, és együtt kell tennünk azért, hogy a kormányzás szeretete helyett a szeretet kormányzása érvényesüljön. Most itt a lehetőség, hogy újra megmutassuk, hogy nem hagyjuk, hogy a kormánytól érkező, mindent elárasztó gyűlölet és kirekesztés vegye el az életünket és a lehetőségeinket.
Dühös vagyok és csalódott. Jogvédőként, magyarként, melegként. És ti is sokan azok vagytok, és azon gondolkozunk, hogy mit lehetne tenni azért, hogy egy szabadabb és boldogabb országban élhessünk. Szerintem sokat. Sokat tehetünk azért, hogy megálljt parancsoljunk a gyűlöletnek.
Együtt és hangosan kell kimondanunk, hogy ez a mi vörös vonalunk, hogy ez után már nem toleráljuk a gyűlöletkeltést. Ezt sok egyéni és közösségi kezdeményezéshez kapcsolódva megtehetjük. Támogassuk azokat a szervezeteket, amelyek azért dolgoznak, hogy az örökbefogadás és a család alapja a szeretet és az alkalmasság legyen. Olvassunk olyan meséket a gyerekeinknek, amelyek arról szólnak, hogy a világ sokszínű, változatos és érdekes, és ez így van jól. Tanárként, szülőként kezdeményezzük, hogy a diákok az állami gyűlöletkeltés helyett arról halljanak, hogy sokfélék vagyunk, de mindannyian egyenlőek és egyformán fontosak. Hívjatok az iskolákba olyan kooperációra nevelő oktatási programot, amelyik segít a gyűlölet elleni fellépésben. Nézzetek a gyerekeiddel meg egy mesét, és beszéljétek át a látottakat.
Biztos vagyok benne, hogyha meghúzzuk a mi vörös vonalunkat, Orbán Viktor egyik unokájának sem kell majd olyan világban élnie, ahol azon kell gondolkodnia, hogy előbújhat-e másságával a nagypapának.
