Leírás
TE, AKI OLVASOD EZEKET A SOROKAT,
Vajon TE hogyan érzed magad a mai oktatási rendszerben gyerekként, fiatalként, szülőként, nagyszülőként vagy tanárként? Úgy gondolod, hogy minden rendben van, vagy látsz problémákat és anomáliákat benne? Kínlódtál-e valaha hatalmaskodó nádpálcáktól, olvashatatlan tankönyvektől, évszázadoknak tűnő unalmas percektől, tanárhiánytól, eszközhiánytól, beázó tetőtől, pokolian meleg konténerektől, csúfolódástól, megléphetetlen központi felvételiktől, ellátatlan fejlesztésektől, kötelező „önkéntes” munkától, síró, elveszett, magát kereső gyerektől? Ér-e megaláztatás, ér-e kirekesztés, ér-e igazságtalanság, ér-e bullying, kapsz-e felesleges vegzálást, ötszörös adminisztrációt, kifizetetlen túlórákat? Eszedbe jutott-e valaha, hogy lehet-e, tudsz-e ezen változtatni?
Aki egy picit is ismer, az tudja rólam, hogy gyerekkorom óta szenvedélyesen törekszem az oktatási anomáliák felszámolására. Gyerekként az első igazságtalanságok még csak felháborítottak, fiatalként a teljes tagadást választottam, majd tanárként a rendszerbe kerülve sosem elégedtem meg a puszta tantárgy tanításával, hanem mindig valahogy úgy akartam csinálni, hogy a tanítványaim felszabadultabban, önmagukat kifejezve, érzéseiket megélve, partnerként és demokratikus együttműködésben egy másfajta légkört tapasztalhassanak meg, mint ami a tanórák nagy zömére jellemző. Nem volt elég a tanórai keret, ifjúsági klubok alakultak és működtek, nemzetközi projektek sora hirdette az informális-nonformális tanulás jogosultságát, ez később kiterjedt felnőtt tréningekre is, és egy ideje az ország minden pontjáról több tucat partnerintézmény, tréningcég és szakmai hálózat dolgozik velem uniós projekteken. Tanulócsoportot működtettem, hogy lássam, kipróbáljam, hogyan lehet másképp tanítani, vajon tényleg kell-e az a morózus kínlódás, amivel végigszenvedi gyerek, szülő és tanár is a kötelező oktatási etapokat. A cél minden megmozdulásomban ugyanaz volt: megmutatni, hogy a tanulás, az ismeretszerzés örömteli folyamat, ezt lehet partneri viszonyban és demokratikus légkörben művelni, és egyetlen (igen fontosnak vélt, bár Google-ről lekereshető) információ sem ér fel azzal a járulékosan, minden tanulási folyamat alatt fejlődő önképpel, öntudattal, kritikus gondolkodással, problémamegoldó készséggel, állampolgári és szociális kompetenciával, digitális készséggel és kreativitással, amitől önálló, talpraesett, autonóm emberekké formálódunk, körülírható jövőképpel és cselekvésre képes mentalitással. Olyan attitűddel, melyből ha sok van, a társadalmunk is jobbá válik.
Kezdetben úgy gondoltam, hogy megteszem, ami tőlem telik, és ha mindenki így tesz, majd változást érünk el. Később rájöttem arra, hogy a hálózatosodás, a szövetség, az együttműködés, a közös munka nagyobb eredményeket hoz. Ma úgy látom, hogy még ez is kevés a valódi változáshoz. Úgy látom, hogy TÁRSADALMI SZEMLÉLETFORMÁLÁS nélkül, ami érinti a társadalom valamennyi tagját vagy legalábbis nagyon sok rétegét, nem lesz képes átütő változásra az a rendszer, amitől most szenvedünk. Az én megfeszített munkámat minden látszólagos eredményével együtt a kukába dobhatom akkor, ha a társadalom nagy része nem tudja a problémát körülírni, definiálni, esetleg közönyösen belenyugszik, vagy nem találja az adekvát utat, ahogy erre reagálni lehet. Szükségünk van arra a felismerésre, hogy az élet minden területén nagyobb toleranciára, nagyobb empátiára, nagyobb együttműködésre van szükség, egymásra vagyunk utalva, egymástól függünk, ettől tud változni az oktatás is – és ha változik az oktatás, az magával hozza a toleránsabb, empatikusabb és tudatosabb társadalmi rétegek kitermelődését is. A folyamat oda-vissza hat.
Az én munkám ehhez önmagában kevés. Ha csupán szakmai szinten hálózatosodom, még az sem elég. A társadalmi gondolkodásmód megváltoztatásához olyan szervezetekre van szükség, akik a társadalmi értékrend egészét célozzák meg, többféle célcsoportot mozgatnak, több helyre jutnak el, és kifejezetten arra koncentrálnak, hogy ezeket a szociális készségeket fejlesszék, edukálják a társadalom változatos rétegeiben. Számomra ez a szervezet az Amnesty. Képzéseik ingyenesek (ezen a linken olvashatsz róluk: oktatas.amnesty.hu), ha szólsz nekik, bármelyik iskolába vagy csoportba szívesen ellátogatnak, költségvetésük átlátható és lekövethető, megvalósítói pedig azok a lelkes fiatalok, akikben én annyira-annyira bízom.
Éppen ezért felvállaltam, hogy egy héten keresztül adománygyűjtő követként 150.000 Forintot gyűjtök nekik arra, hogy tevékenységüket a következő évben is folytatni tudják. Ez nagyjából azt jelenti, hogy ha 50 ember utal 3000 Ft-ot, én teljesíteni tudom a vállalásom célját. Ide tudsz utalni:
- a fenti rubrikákat kitöltve
- vagy ide: Amnesty International Magyarország Egyesület: 16200010-10104198 (MagnetBank), közleményben a nevemmel
- vagy euróban a PayPalen keresztül.
Természetesen, ha többet utalsz, mint 3000 Ft, nem fogok megsértődni 😁 Bármit üzensz a közleményben, személyesen fogok válaszolni. De már azt is megköszönöm, ha megosztod ezt a posztot.
Én ilyet még sosem csináltam, sosem terheltem senkit gyűjtésekkel. De tudnod kell, hogy ha most támogatod ezt a kampányt, nem csak az Amnestyt támogatod, hanem egyrészt egyetértesz a fentebb leírtakkal, és készen állsz tenni valamit a változásért. Másrészt visszaigazolod és elismered nekem is azt a munkát, amit idáig a gyerekekkel, fiatalokkal, felnőttekkel, iskolákkal, szervezetekkel, tanulócsoporttal végeztem. Érted is. Értünk. Valamennyiünkért. Mert az az ügy KÖZÖS.