Önkéntesünk, Sarah a nyár egy részét egy ugandai menekülttáborban töltötte. Olvassátok el izgalmas beszámolóját egy olyan országból, amely bár több mint 1 millió menekültet fogadott be, mégsem olvasunk róla a hírekben.
Uganda… Hol is kezdjem?! Mindig olvasgatok kisebb-nagyobb
szervezetekről, és sokszor szembejött, hogy épp milyen tevékenységeket
folytatnak menekültekkel Ugandában. Azért volt ez különösen érdekes számomra,
mert arról nem sokat hallani, hogy ezek az országok, mennyi menekültet fogadnak
be, vagy épp mennyire segítenek nekik. Elkezdtem egy kicsit utána olvasni és
kiderült, hogy Uganda a világon a harmadik legnagyobb befogadó ország (több
mint 1 millió menekülttel). Ezután
állandóan olyan cikkekkel találkoztam, hogy az „ugandai nép az egyik
legkedvesebb, legbefogadóbb”, és így tovább.
Folyamatosan önkénteskedem (bevándorlási hivatal,
menekülttábor), de nagyon szerettem volna egy olyan helyre utazni, ahol kicsit
valóságosabb tapasztalatot gyűjthetek, hogy lássam tényleg ezt szeretném
csinálni mielőtt elkezdem a mester szakot. A külföldön tanulás egyik nagy
előnye, hogy a világ minden pontjából megismerhetünk másokat, én is így
találkoztam egy lánnyal, aki már 2 éve végez kutatásokat Ugandában. Nem kellett
sok hozzá, hogy meggyőzzön arról, hogy tényleg oda kell utaznom. Felvettem egy
ottani szervezettel a kapcsolatot és örömmel vették a jelentkezésemet, mint
önkéntes-gyakornok. Sajnos az odautazás sokba kerül, ezért elkezdtem egy online
adománygyűjtést, minden ismerősömet, barátokat és családot kérve arra, hogy
támogassák az utam, ezt utólag is nagyon-nagyon köszönöm Nektek, hiszen ezért
valósulhatott meg ez az elképesztő út.
Egy szombat délután indultam útnak és másnap dél körül
értem Kampalába (Uganda fővárosa). Már több országban is jártam Afrikában ezért
nem volt idegen a „másság”, de mégis, jó turistaként mindent és mindenkit
lefotóztam. Két nap pihenés és turistáskodás után elindulunk a barátnőmmel a
szervezethez Mbararán keresztül Isingiroba (Uganda nyugati része), átmentünk az
Egyenlítőn is, kb. 5-6 órás út volt egy hibátlan autópályán (amin persze eléggé
meglepődtem). Végre megérkeztünk, bár autóval átszelni fél Ugandát is
elképesztő élmény volt. A szervezet irodája egy falu utolsó épülete volt,
amihez járt egy udvar kisszobákkal. Mivel mindentől elég messze van, hétköznap
minden dolgozó a szálláson alszik, majd hétvégén hazautazik. Nagyon aranyos
szobát kaptam, még fürdőszoba is járt hozzá, persze lavóros fürdéssel, ami a
nagyszüleimnél eltöltött nyarakra emlékeztetett.
Másnap reggel 7 órakkor indultunk kb. kilencen egy
autóban (hiszen sok jó ember kis helyen is elfér), földúton kisebb-nagyobb
dombok között az úgynevezett áttelepítési táborba. Azért hívják így, mert a
menekülttáborokkal ellentétben, itt már lakhatást, igazából egy új kezdetet
biztosítanak a menekülteknek. Nem tudtam, hogy képzeljem el vagy mire
számítsak, de még így is meglepően kellemes csalódás volt. Amikor beértünk a
táborba, igazából ugyanolyan környezet fogadott, mintha egy kisebb városba
érkeztünk volna. Nincsenek kerítések, rendőrök vagy bármi, ami egy klasszikus menekülttáborra
emlékeztetne. A központban több szervezetnek is van irodája, mindegyiküknek más
és más feladatai vannak. Mellettük pedig egy épület található a tábor elnökével,
úgy kell elképzelni, mint egy polgármesteri hivatalt otthon. A szervezet,
akiknél önkénteskedtem sok különálló problémával foglalkoztak, minden csapatban
volt 4-5 dolgozó, ezért próbáltam mindig más csapatokkal menni. A tábor maga
hatalmas volt, a legelejétől a végébe eljutni 2-3 órás út. Én nagyjából a felét
utaztam be a három hét alatt és mindenhol nagyon sokat lehetett tanulni.
A menekültek főleg Dél-Szudánból, Kongóból, Burundiból és
Szomáliából érkeznek az országba, és van lehetőségük eldönteni, hogy mit
szeretnének csinálni vagy hova szeretnének menni. Arra épít a kormány, hogy
ezek az embereknek is van szakmájuk vagy tanultak, és mindenki jól jár, ha
folyatják azt, amiben van tapasztalatuk (persze, ha szeretnék). Én persze csak arról a táborról és élményekről
tudok beszámolni, ahol jártam, Uganda hatalmas, szóval biztos rengeteg más helyzet
is van. Akik odaérkeznek, egyből kapnak egy „menekült igazolványt”, ami
teljesen egyenértékű a helyi igazolvánnyal, tehát bárhova költözhetnek, bárhol
kereshetnek munkát. Ha azt választják, hogy itt szeretnének maradni, akkor a
tábor vezetője vagy egy szervezet ad neki(k) egy telket, amin építkezhetnek. Több
iskola is van a tábor minden területén, szóval a gyerekek is egyből elkezdhetnek
tanulni. Az építkezést már nekik kell megoldaniuk, de olyan természeti
adottságok vannak körülöttük, hogy kevés dolgot kell megvenni. A családok
általában összedolgoznak, és a legtöbben segítik az újonnan érkezőket. Sokszor
megesik, hogy egy-egy részen csak az azonos nemzetiségűek laknak
szomszédságban, ami engem csak arra emlékeztet, hogy mindenkinek van honvágya,
de főleg azoknak, akiknek nincs más választásuk az életben maradáshoz, mint
elhagyni a sajátjukat…
A szervezet, akiknél voltam, rengeteg projekten dolgozik,
hogy támogassa ezeket az embereket. Az egyik legsikeresebb projektjük a
faültetés és termesztés: több tízezer facsemetetét gondoznak, amiket majd
odaadnak a menekülteknek, akik elvállalják a fák és növények gondozását.
Biztosítanak képzést és gyakorlatban is oktatják őket, így mindenki képes a
saját ételét megtermeszteni. Valaki kisebb területet gondoz csak saját célra,
valaki viszont hatalmas területen termeszt dolgokat (gyümölcsfák, zöldségek,
gabona), hogy később eladhassa. Egy másik csapat a szervezeten belül a vízzel
foglalkozik, hogyan tudnának vizet bevezetni a házakba, hogyan tudnák azt
megtisztítani stb. Sajnos a tiszta vízhez jutás a mai napig az egyik legnagyobb
probléma, nem csak a táborokban, de a falvakban is.
Azonban, ami számomra legérdekesebb projekt volt, a nők
támogatásán és biztonságán dolgozó csapat végezte. Korábban már említettem,
hogy a tábor központi része olyan, mint egy város, viszont mivel hatalmas a
terület, sok ház messzebb esik egymástól, illetve sokat kell gyalogolni a
vízért vagy tűzifáért, és ezeken az utakon sokszor bántalmazták a nőket vagy
gyerekeket. Ezért a szervezet egy olyan projektet tervezett, hogy minden részén
a tábornak kerestek nőket, akik szeretnék a saját boltjukat vezetni és
tüzelőanyagot (brikettet) árulni. Ez nekünk alapvető, hogy bemegyünk a boltba
és bármit megvehetünk, a lakásban pedig van víz, villany és gáz, de az ilyen
helyeken az alapvető szükségletekhez nem ezek a dolgok tartoznak. A szén nagyon
sokba kerül, ezért használ a legtöbb család tűzifát, amit ők maguk szereznek. A
szervezet viszont a projekt keretében elkezdett brikettet beszerezni, amit
sokkal olcsóbban tudnak a családok megvásárolni, és így megelőzve azt a
veszélyt, hogy tűzifaszerzés közben bármi történjen velük. Lehetőségem volt
interjút készíteni pár nővel, akik elmondták, hogy amióta a brikett árulással
foglalkoznak, több pénzük van a gyerekeiket támogatni, illetve elmondták, hogy
mennyire örülnek a lehetőségnek, hogy dolgozhatnak, hiszen sokszor látják, hogy
a nők a férjüktől függenek, vagy egyes családok mindent ingyen igényelnének és
ezért elfelejtik, milyen saját magukról gondoskodni.
Ehhez kapcsolódóan sok
menekülttel beszélgettem, és mindegyikőjük elmondta, hogy mennyire hálásak,
hogy új életet kezdhetnek és egy jobb jövőt biztosíthatnak a gyerekeiknek.
Sokan arról is meséltek, hogy milyen rosszul esik nekik, hogy sok „külföldi”
szervezet vagy kormány úgy gondol rájuk, mint egy problémára, amit meg kell
oldani, és ezt úgy csinálják, hogy ingyen ételt, ruházatot biztosítanak ahelyett,
hogy segítenének talpra állni vagy munkát találni. Nagyon érdekes számomra,
hogy egy amúgy is fejlődő ország sokkal jobban kezel egy ilyen szituációt, mint
az úgynevezett Nyugat, de persze ez sokkal összetettebb, tudom…
A lényeg, hogy a három hét alatt rengeteget tanulhattam
ezektől az emberektől, akár a helyiekre akár a menekültekre gondolok. Egy
szimpla emlékeztetés volt arra, hogy mi mennyire hihetetlenül szerencsések
vagyunk, és mégis elfelejtjük értékelni mindazt, ami körbe vesz minket. Még
órákat tudnék írni mindenről, és mindenféle gondolatot megosztani, de remélem
ez a pár sor is elég arra, hogy Ti is kicsit másképp lássátok a dolgokat és
mindent, ami körül vesz.
Ugandáról még általánosságban annyit, hogy ha egyszer
tehetitek, mindenképp utazzatok el, hiszen ennyi gyönyörűséget ritkán látni egy
helyen. Az utolsó napokban pihenésként elmentünk kirándulni a barátnőmmel Uganda
keleti részére, szinte már Kenya határánál található vízesésekhez (Sipi falls).
Útközben megálltunk Jinjában „a Nílus forrásánál”. Majd másnap Sipiben 9 órás
hegymászás alatt életem legszebb pillanatát éltem át (nem vicc) és még
kávémagot is megtanultam pörkölni. Még egyszer és százszor szeretném
megköszönni mindazoknak aki támogatták az utam így vagy úgy, egy életre szóló
élmény volt, és remélem egyszer mindenkinek lesz lehetősége egy ilyen útra.
