A börtönben az egyik legnagyobb kihívás pszichés jellegű. Bár a körülmények gyakorta egyébként is borzalmasak, addig, amíg táplálékhoz és tiszta vízhez jutsz, valamint fedél van a fejed felett, a fizikai túlélés adott. A reménytelenség és az elszigeteltség érzete azonban mentálisan megnyomorít, sőt, fatális lehet. A világot jelentette számunkra, amikor a letartóztatásunkat követően pár hónappal megtudtuk, hogy globális kampány indult a szabadon engedésünkért.
2013-ban Egyiptomban tartóztattak le bennünket. Újságíróként
dolgoztunk az AL Jazeeranak, amikor is egy sor politikai motivációból
elkövetett, a munkánkhoz köthető bűncselekménnyel vádoltak
bennünket. Azokban a hideg, piszkos cellákban, nem tudván, hogy a
jövő mit tartogat számunkra, nem sok okunk volt az optimizmusra.
Ezért jelentett rengeteget számunkra, mikor láttuk, hogy a
#FreeAJStaff kampány világszerte komoly figyelmet kapott.
Azon túlmenően, hogy a kampány miatt tudtuk, nem lettünk
elfelejtve, ráébredtünk arra is, hogy egy olyan nagyobb ügy
részesei vagyunk, amely messze túlmutat rajtunk. Segített abban,
hogy értelmet találjunk a börtönben töltött napjainkban és
átsegített a legrosszabb perceken. Ami pedig ennél is fontosabb,
végül is a kampány volt az, ami segített abban, hogy visszakapjuk
szabadságunkat. Elképesztő mennyiségű ember gyűlt össze
világszerte, hogy a szabadon bocsátásunkat követelje, mert
felismerték azt, koholt vádak alapján börtönöztek be minket, és kiálltak mellettünk. És mindez
működött.
Most is szükség van arra, hogy ezek az energiák még egyszer
utat törjenek maguknak.
Egy lassú tragédia bontakozik ki Törökországban. A független
újságírást állandó támadások érik. Börtönajtók csapódnak,
a sajtó mozgástere egyre szűkül, fülsiketítő némaság van
jelen az egykori vibráló és sokszínű média helyett.
A 2016 júliusi megbukott puccskísérletet követően Recep
Tayyip Erdoğan elnök szisztematikus támadást indított a
véleményszabadság korlátozása érdekében, és ez a leszámolás
oly komollyá vált, hogy a független újságírás haldoklik az
országban. Legalább 156 média orgánum működése szűnt meg, és
hozzávetőleg 2500 újságíró és médiamunkás veszítette el
munkáját. Yonca Şık, akinek az oknyomozó újságíró férjét,
Ahmetet december tartják vizsgálati fogságban, így fogalmazott:
“Ahmet bebörtönzése üzenet a többieknek. Beszéljetek, ha
mertek.”
Fájdalmas látni a független újságírás elleni
intézkedéseket. Ám ami a leginkább sokkoló, az annak a több
mint 120 újságírónak a története, akikek a puccskísérlet után
tartóztattak le és tartanak azóta is fogva.
Mohamed Fahmy
Egyiptomi letartóztatásunk után, a kezdeti sokkot követően
azt hittük, ez csak valami fatális tévedés, ami hamarosan
megoldódik. Álmunkban sem képzeltük volna, hogy a tárgyalásra
várva, rettenetes körülmények között több száz napot töltünk
majd a börtönben. Az egyiptomi börtönök, ahol fogvatartottak
bennünket, tele voltak ellenzékiekkel és olyan emberekkel, akik
kritizálni merték a kormányt. Pontosan értjük azt, hogy milyen
lehet ma egy török börtönben, és átérezzük, hogy érezhetik
magukat bezárt kollégáink.
Amikor a cellák annyira vannak zsúfolásig tömve, hogy leülni
sem tudsz, vagy amikor magánzárkában vagy és attól félsz,
egyszerűen megőrülsz. Nehéz körülírni ezt a fajta magányt és
tehetetlenséget. Bár az a helyzet, amellyel a Törökországban
bebörtönzött újságírók néznek szembe, nem ugyanolyan, mint a
miénk volt, megértjük a kétségbeesésüket. Ami a török
történetet különösen baljóslatúvá teszi az az, hogy a török
kormányzat tagadja, hogy újságírókat börtönöztek volna be
munkájuk miatt. Ezeknek a személyeknek a történeteit és
identitását eltörlik. Ezért létfontosságú, hogy mi, akik még
kint vagyunk, kiálljunk ezekért az emberekért.
A #FreeAJStaff úgy indult, mint egy kis Twitter kampány, de
heteken belül globális mozgalommá fejlődött. A legjobbat hozta
ki a közösségi médiából: gyors volt, lökést adott és
győzelemre vitt egy ügyet, amely amúgy halálra volt ítélve. A
legvégére több mint 3 milliárd embert ért el.
Fogvatartásunk legsötétebb óráiban – amikor azt éreztük,
hogy magával az igazságtalansággal folytatunk reménytelen harcot,
és amikor már azt is elfelejtettük, hogy milyen egy naplemente –
néha úgy tűnt, mintha megszűntünk volna létezni. Mintha
könnyedén csak eltűnhettünk volna. Mégis, ami életben tartott
minket az éppen az volt, hogy tudtuk, az emberek gondolnak ránk.
Peter Greste
Tudjuk, hogy a FreeAJStaff kampány mennyit segített rajtunk a
szükség óráiban, ezért támogatjuk a #FreeTurkeyMedia kampányt.
Azt szeretnénk, ha valamennyi rács mögé zárt török újságíró
tudná azt, hogy velük vagyunk. Szeretnénk, ha tudnák, hogy a
börtönben töltött napok – bármennyire sivárak és ijesztőek –
nem hiábavalóak.
Ezek az emberek a véleménynyilvánítás szabadságának
frontvonalában állnak: a tudáshoz való jog, a sajtószabadság
fontossága egy funkcionáló társadalomban nem csak Törökországban,
hanem világszerte létfontosságú. Gyakran csak akkor értékelünk
igazán valamit, ha már elvették tőlünk. Emlékezzünk: egy
társadalom, amelyben a közlés nem alapvető szabadság, veszélyben
van. Független újságírás nélkül nincsen szabad közélet, nem
vonható felelősségre a hatalom, a jogsértéseket nem vizsgálják
ki.
Az újságírók fogvatartása mindenkit megbénít és elijeszt
attól, hogy felemelje a szavát. Tehát miközben a #FreeTurkeyMedia
célja az, hogy újságírókat juttasson ki a börtönből,
valójában arról is szól, hogy az emberi jogok érvényesülésének
szebb jövőt teremtsünk Törökországban és egyértelmű üzenetet
küldjünk azoknak, akik a szabad véleménynyilvánítást korlátozni akarják.
Több mint 400 napot töltöttünk Egyiptomban rácsok mögött,
mégis megerősödtünk tudva azt, hogy világszerte emberek
kampányolnak a szabadon bocsátásunkért. Ha helyes volt az, hogy
kiálltatok értünk a #FreeAJStaff keretén belül, úgy az is
helyes, ha kiállunk valamennyi olyan újságíróért, akiket
egyszerűen csak munkájuk végzése miatt börtönöztek be. Mi
ezért csatlakoztunk a #FreeTurkeyMedia mozgalomhoz.
