Január végén – február elején immár hetedik alkalommal szerveztünk négynapos képzést azok számára, akik érdeklődnek oktatási programunk tartalma és módszerei iránt és szívesen kipróbálnák magukat a képzői szerepek valamelyikében.
Törőcsik Edit személyes hangvételű beszámolójából kiderül, hogy milyen élmények hatására csatlakozott hozzánk és milyen élményeket szerzett a lelkes csapat tagjaként.
Amikor
kisgyerek voltam a híradóban állandóan egy humanitárius
katasztrófát mutattak. Úgy emlékszem minden este. Ez még akkor
történt, amikor hétfőn mindig adásszünet volt, és az esti
híradó időpontjában majdnem az egész ország tévét nézett.
Apukám is, engem meg érdekelt. Az Alföld közepén esténként az
etióp éhező gyerekeket bámultam. Hogy mennyire soványak, hogy
legyek mászkálnak az arcukon, hogy annyi erejük sincs, hogy ezeket
elhajtsák, hogy egy korty víz mekkora kincs. Akkor láttam először
éltemben, hogy vannak olyan emberek, szervezetek, akik segítenek.
Én is akartam. Mondjuk ez abban az időben kimerült azzal, hogy a
rossz-evőségemen azért változtattam, mert anyukám azt mondta,
hogy egyem meg amit elém tesz, ne kelljen kidobni, mert Afrikában
éheznek. Mentségemre szóljon, hogy tíz éves voltam, abban a
korban, amikor még a gyerekek hisznek anyukájuknak. De valami
elkezdődött. Kicsit többet ettem, és figyelemmel kísértem mi
történik Etiópiában. Aztán másra is figyeltem, de tudom, hogy
nekem dolgom van még Afrikában, a homokban.
Segíteni
kicsiben is lehet. Vagy kicsiknek. Az egyik testvérem hat évvel
fiatalabb, mint én, szerettem vele lenni. Főleg amikor kisbaba
volt. Nehezen ment a tápszer utáni büfizés, én egy egészen új
technikát találtam ki, hogy tutira sikerüljön már. Lábainál
fogva lelógattam és már jött is. Boldogan újságoltam
anyukámnak, hogy mit találtam ki, sőt be is mutattam, majd egy
darabig nem segíthettem a kisöcsém táplálkozását.
Aztán
a gondtalan diákévek után nehezebb dolog következett. Gyerekem
született. Elhatároztam, hogy megmutatom neki a világot.
Elméletben és gyakorlatban is. A gyakorlat az utazás itthon és
külföldön egyaránt, az elmélet pedig az, hogy mindenről,
tényleg mindenről beszélek vele. Hétköznapi dolgoktól, a
szerelmen át, a testi változásokig és elváltozásokig, a
szegénységről, a hajléktalanokról, a tanulás fontosságáról,
a hitről, a szexről, a válásról, az emberi jogokról, a
választás szabadságáról, az iskolai zaklatásról, a
tiszteletről, a mások nem bántásáról, a gondolkodás mindenek
felettiségéről. Nem tudtam, hogyan jó ezekről beszélni vele,
próbáltam a legjobb tudásom szerint megoldani, és nem sokkolni,
ha lehet.
Az
elmúlt évek történései Európát és a világot is próbára
tették. Semmi sem fekete vagy fehér. Próbáltam jogászi oldalról
megközelíteni a problémát, végül is az lennék, vagy mi a
szösz, de éreztem, hogy lépnem kell. De hogyan és merre? És
eszembe jutott: emberiesség, emberi jogok, azok tisztelete,
fontossága és védelme, Magyarországon és nemzetközileg,
drámapedagógiai eszközökkel a részvevők cselekvő bevonásával,
elgondolkodtatásával.
Így
kerültem az Amnesty International honlapjára.
Az
Amnesty több mint hétmillió ember globális mozgalma. Olyan
embereké, akik kiállnak az igazságtalanságok ellen. És azt is
tudják, hogy a társadalom érzékenyítését a gyerekeknél
érdemes elkezdeni. Én még csak a sajátomnál próbáltam, de
kerestem a jó módszert. Itt azt is megtaláltam. Két hétvégén
át játékokkal, drámapedagógiával megmutatták nekünk, hogy
hogyan kell jól beszélnünk arról mi az, hogy ellenség– ellenfél,
hogyan jutunk el ide a kutyáktól és a macskáktól, akik
köztudottan utálják egymást. Vagy ez csak téves sztereotípia?
És még az ádáznak hitt ellenfelekben is van sok közös pont.
Vagy még annál is több mint amit gondolnánk?
Mi
lenne, ha….? Ki a menekült? És utána mi lesz? A nemzetközi jog
és egyezmények szabályozzák, ám mégsem működik a rendszer
jól. Kell hozzá, empátia, emberség, érzékenység, hogy
megérthessük és megértethessük, hogy bármikor bármelyikünk
kerülhet kiszolgáltatott helyzetbe.
Mi
a gyűlölet-bűncselekmény? Mi az előítélet? Hogyan lehet
előítéletekből népirtás? Hogyan ismerjük fel? Miben más? Mik
az a védett kisebbségek? Ezeket még egy felnőtt sem biztos, hogy
pontosan tudja. Ezért kell beszélnünk róla. Mert mindannyiunkat
érint.
Azt
nem tudom, hogy a többi húsz társam miért csinálta velem együtt
végig a két hétvégét, gyakorolt, játszott, elemezett és
vizsgázott. Az biztos, hogy gazdagabbak lettünk. Egymás
társaságában, egymás társaságával, tudással, hogy hogyan
tudjuk továbbadni azt, ami fontos nekünk, az emberi jogokat, egymás
tiszteletét.
Köszönöm,
hogy részese lehettem.
Köszönöm
Amnesty International Magyarország!
A
honlapunkon további információt találsz a Képzők
képzéséről és
emberi
jogi oktatási programunkról.
Ha a beszámolót elolvasva te is csatlakoznál képzői
csapatunkhoz, itt
jelentkezz.
Ha úgy érzed, ez a szerep nem a tiéd, de támogatni szeretnél
bennünket, itt
teheted
meg.
