80 aktivista, 30 ország, 1 cél: a menekültekkel és bevándorlókkal szembeni emberi jogi jogsértések visszaszorítása Európa határainál. Röviden erről szólt az Amnesty International 3. Nemzetközi Akciótábora Bulgáriában, ahol Magyarországról Kollár Kármen és Polgár András aktivistáknak volt lehetőségük részt venni.
2014. július 12.,
szombat
A szombati nap nagy része az
utazással telt. Két osztrák résztvevőt már a bécsi reptéren
megismertünk. A táborba való megérkezés után a sátrak
felépítésével és a már ott lévők, illetve az utánunk érkezők
megismerésével, mert ezen a napon még nem volt hivatalos program.
Az utazással kapcsolatban
ajánlásként megfogalmaznám későbbi Amnesty táborozók részére,
hogy érdemes beszerezni egy Amnesty-s pólót az utazás napjára,
így egész biztos, hogy felismer minket a többi résztvevő,
illetve akár reklámozhatjuk is a magyar szekció webshopjában
árult termékeket (póló, táska, fülbevaló, karkötő). A
táborban azt tapasztaltuk, hogy ez nagyon bevált minden szekció
termékeinek az esetében.
2014. július 13.,
vasárnap
A vasárnap délelőtt egy
választható, az Amnesty-t bemutató workshoppal kezdődött, amin
Andrással mindketten részt vettünk. Csapatokba rendeződve kellett
egy játékos kvíz kérdéseire válaszolnunk és örömmel
tapasztaltuk, hogy minden kérdéshez hozzá tudtunk szólni.
Ez után Bulgáriáról, annak
történelméről, politikai helyzetéről és az ottani menekültek
helyzetéről mesélt nekünk a Bulgarian Helsinki Committee egy
jogásza, aki többek között arra is kitért, milyen okból áldozza
az ember az életét az emberi jogok védelmére, a helyett, hogy egy
jól menő ügyvédi irodában dolgozna: „Csakis te döntöd el,
hogy milyen ember akarsz lenni.”
A Bulgáriában lévő menekültekről
megtudtuk, hogy nagyrészt Törökország felől érkeznek, de
sokuknak nem sikerül átjutnia a határon. Az utóbbi években
megugrott a menekülők száma, leginkább a szíriai konfliktus
következtében, melyre eleinte egyáltalán nem volt felkészülve
az ország. Bár az utóbbi évben javult a helyzet, még mindig
számos visszatartó erő működik a rendszerben, ilyen például a
visszatoloncolás (push back), kerítések kiépítése a határon, a
rendőri és határőri jelenlét fokozása, amelyek a belépések
számának lényeges visszaeséséhez vezetett. Az illegális
belépőket kriminalizálják és fogva tartják, azonban ha
menedékjogot kérnek, felfüggesztik a vádakat.A menedékjog
elnyerésének procedúrája is visszatartó erő lehet, ugyanis egy
nagyon hosszú és nehéz folyamatról van szó.
A délelőtti előadások közben
megérkezett hozzánk Fernando, Majid és Said, akik most mind
Olaszországban élnek, de különböző országokból menekültek
oda. Elmesélték, hogy már több éve legálisan élnek
Olaszországban, a reptéren mégis megállították őket és bár
minden szükséges dokumentummal rendelkeztek (többek között
hivatalos meghívólevéllel a táborba), nem engedték ki őket a
reptérről, amíg fel nem hívták az egyik bulgáriai szervezőt,
aki igazolta, hogy valóban csak a táborba jöttek és nem fognak
„problémát okozni”. Elgondolkodtató, hogy ha így bánnak
azokkal, akiknek minden papírjuk megvan, akkor mi történhet
azokkal, akik mondjuk Szíriából menekültek el egyik napról a
másikra, mindenféle dokumentum nélkül…
Később Carmen Dupont-tól
hallhattunk egy összefoglalót az SOS Europe kampányról.
Hallhattunk tőle néhány elszomorító statisztikát, melyek közül
a legelgondolkodtatóbb talán az volt, hogy miközben az Európai
Unió a 2007 és 2013 közötti időszakban 1820 millió eurót
költött a határok megerősítésére (felszerelés,
határellenőrzések, stb.), addig csupán 700 milliót a menekültek
fogadására és az ehhez kötődő egyéb területekre
(menedékkérelmi eljárás, letelepítés, integráció). A helyzet
az EU határain lévő országokban pedig még rosszabb, Bulgáriában
pl. az utóbbi tevékenységre pusztán a támogatások 8%-át
fordították, míg a határok külső megerősítésére
74%-át.Tisztáztunk még néhány alapfogalmat, mint a
non-refoulment, a push-back, illetve az outsourcing, és beszéltünk
a kampány 3 fő céljáról, hogy mit szeretne elérni az Amnesty a
nemzeti kormányoknál és az EU-nál (a felkutatás és kimentés
erősítése; lehetőség biztonságos és legális utak igénybe
vételéhez; a megkérdőjelezhető emberi jogi hátérrel rendelkező
országokkal való együttműködés megszüntetése).
Délután busszal utaztunk Szófiába,
jó egy órás a menetidő, autópályán is mentünk, legalább volt
egy kis időnk szétnézni az autóbusz üvegén keresztül.
Szófiában pedig egy kis spontán idegenvezetést is kaptunk az
egyik aktivista, Zoé kedvességének köszönhetően. Céltudatosan
a Szófiai Red House-hoz mentünk, amihez a sofőrünk a stadion
parkolójában talált helyet, így csak öt percet kellett
sétálnunk.
A cél, hogy részt vegyünk
Vessalina Nikolaeva és Giorgos Moutafis kiállításmegnyitóján,
mindketten a menekültek életét mutatják be fotósorozataikban
más-más élethelyzetben. Vessalina hölgyként könnyebben
betekintést nyer a menekült asszonyok mindennapjaiba, így
lehetősége nyílt őket fotózni a szállásukon. Giorgos
fotóriporterként több éve dolgozik a témán, az Amnesty
International több reklámfilmjét is ő fényképezte.
Fotókiállításán több fotó is előkerül a magyar-szerb
határról. A közönségnek vetítette egy számára még félkész
– a vágóasztalról frissen kikerült – 12 perces rövidfilmjét;
a vetítés előtt gondosan felhívták a nézők figyelmét, hogy
aki gondolja, nyugodtan hagyja el a termet, az csak erős
idegzetűeknek ajánlott.
2014. július 14.,
hétfő
Hétfő délután sor került a
tábor egyik legemlékezetesebb programjára: az ún. World café
keretében a velünk táborozó menekültek megosztották
történeteiket és tapasztalataikat, valamint néhány aktivista
társunk is mesélt a menekültek helyzetéről saját országaikban,
így néhány bolgár szervezetről is hallhattunk.
A Bulgáriában működő MultiKulti
Colective például a kulinárián keresztül próbálja elérni az
ott élő bevándorlók integrációját. Az általuk szervezett főző
estek nagyon népszerűvé váltak Szófiában. Működtetnek egy
térképet is, ahol a városban található összes, bevándorlók
által működtetett étterem megtalálható.
De más jó gyakorlatról is
hallhattunk: néhány bolgár fiatal Facebookon indított étel és
ruházat gyűjtő akciójából hamar kinőtt egy olyan online
platform, ami néhány nap alatt képes emberek ezreit megmozgatni és
az általuk összegyűjtött adományokat eljuttatni a
menekülttáborokba. Ezen kívül tolmácsolásban és egyéb
hétköznapi feladatokban is segítik a bevándorlókat. A felület
azért működik olyan hatékonyan, mert egy informális felület a
Facebookon, amely néhány érdeklődő baráti társaság
összefogásával indult, de mára több ezren csatlakoztak. Ha
bármilyen probléma merül fel, rögtön tudnak reagálni és a
számos tag közül mindig vannak néhányan, akik időt tudnak
szakítani egy-egy feladat végrehajtására.
A személyes beszámolók közül
számomra a legmegindítóbb Hussain Majid története volt. Majid
Nigériából kényszerült elmenekülni egy szál alsónadrágban,
pólóban és egy fél pár cipőben, ugyanis a településen, ahol
élt, a keresztények elkezdték legyilkolni a muszlimokat. Elmondása
szerint ez a vallási konfliktus mára szinte feloldhatatlanná vált,
mivel túl sokan látták már meghalni saját családtagjaikat és
barátaikat, így ha a médiában megjelenik egy hír arról, hogy
egy faluban a muszlimok rátámadtak a keresztényekre, akkor ha a
szomszéd faluban egy keresztény hallgatja a híreket, önvédelemből
ők is támadást indítanak a muszlimok ellen, mert nem akarnak
meghalni.Majid szerint a hétköznapi emberek tájékozatlansága
és a média beszámolói egyaránt hozzájárulnak a konfliktus
fokozódásához.Nigériából Csádon keresztül először
Líbiába jutott, ahol egy nomád család rátalált és
tulajdonképpen rabszolgasorba kényszerítették: folyamatos
felügyelet alatt volt, a házat rázárták, dolgoztatták,
segítenie kellett mindenféle ház körüli munkában. Mivel nem
tudott arabul, így nem értette őket és a család sem őt. A terve
az volt, hogy megpróbálja megszerezni a bizalmukat, hogy később
elszökhessen. Ez az alkalom nagyjából két hónap után érkezett
el, mikor már el merték engedni vásárolni. Az első útja során
felmérte a környezetet, ugyanis nagyon óvatosnak kellett lennie,
hiszen a nomád közösség nagyon összetartó volt, és ha bárki
meglátta volna menekülés közben, valószínűleg visszaviszik a
családhoz. A második vásárlás alkalmával azonban elszökött és
a kevés pénzből, ami nála volt, sikerült eljutnia Triploiig,
ahol 2 évet élt, többek között az arab tavasz idején
is.Sikerült annyi pénzt összegyűjtenie, hogy fizetni tudjon
egy embercsempésznek, hogy Európába juthasson. Líbia partjainál
hajóra rakták több társával együtt, és elmutattak egy irányba:
arra van Európa. Így indultak útnak, mindennemű élelem,
tisztálkodási lehetőség, vagy meleg ruházat nélkül, ami a
jéghideg tengeri éjszakák során életmentő lehetett volna.Az
út végeláthatatlanul hosszúra nyúlt, emberek haltak meg, vagy
követtek el öngyilkosságot és ezt Majidnak mind végig kellett
néznie. Sokszor arra gondolt, hogy sokkal könnyebb lenne véget
vetni a szenvedésnek, de nem volt hozzá elég lelki ereje. Egy
mondata a mai napig itt cseng a fülemben: „Ha több napja a
tengeren hánykolódsz étlen-szomjan, nem tudva, partot érsz-e
valaha, az ég a tengerrel már rég összefolyt, az ember érzékei
összezavarodnak és mentálisan is megtörik.” Végül elérték
a máltai vizeket, ahol a partiőrség arra kérte őket, hogy
kapcsolják le a hajó motorját. Hatalmas kő esett le a szívükről,
mert azt gondolták, végre vége a szenvedésnek, és akik eddig
túléltek, most már biztosan új életet kezdhetnek Európában.
Azonban hamar rá kellett jönniük, hogy az olasz partiőrök nem
kimenteni, hanem visszafordítani akarták őket és addig kísérték,
amíg ki nem kerültek a máltai vizekről. Ezután, mint akik jól
végezték munkájukat, magukra hagyták őket a tenger
közepén.Mivel rákényszerültek, visszafordultak, és további
hánykolódás után közel kerültek a dél-olasz szigethez,
Lampedousához. A parti őrség itt is hamar rájuk talált és mint
Máltán, ők is a motor lekapcsolására kérték a hajón ülő,
maroknyi megtört embert. A korábbiakból tanulva, és felbátorodva
azon, hogy úgy sincs mit veszíteniük – mert ha most nem érnek
partot, valószínűleg soha többé -, nem engedelmeskedtek a
partiőrség felszólításának és nem engedték visszafordítani
magukat. Így végül kikötöttek Lampedousán, ahol az első
éjszakát a szabad ég alatt töltötték a kikötőben, senki nem
foglalkozott velük. Másnap levették az ujjlenyomataikat és
különböző dokumentumokat töltettek ki velük. Át kellett esniük
egy vizsgálaton is, melynek során arra kényszerítették őket,
hogy meztelenre vetkőzzenek. Csak ezek után kaptak ételt, amihez
sokan hozzá sem nyúltak, mert abban a lelki állapotban vagy
gondolni sem tudtak az ételre, vagy még enni sem volt
energiájuk.Ezek után egy menekülttáborba szállították
őket, ahol a körülmények borzalmasak voltak (például 5 órás
sorban állás után tudtak hozzájutni a mosdókhoz). Hat hónap
elteltével elszállították őket egy Rómához közeli táborba,
ami talán még az előzőnél is borzalmasabb volt. Majid egy
barátja például súlyosan megbetegedett, de nem kapott orvosi
ellátást, így az egyik reggelen már nem kelt fel velük
többé…Miután valamennyire már megtanultak olaszul és
megismerkedtek az ott dolgozó biztonsági őrökkel, azok elkezdtek
együtt érezni velük és megpróbáltak kiállni mellettük,
melynek az lett a következménye, hogy mindegyiküket
elbocsájtották. Ezért kénytelenek voltak felkeléseket szervezni,
hogy apróbb változtatásokat kierőszakoljanak. Egy nagyobb
felkelés után azonban mindannyiuknak el kellett hagyni a tábort,
és 500 eurót kaptak, hogy új életet tudjanak kezdeni.Majidnak
szerencséje volt, sikerült munkát találnia és ma már az Amnesty
és más civil szervezetek tagjaként próbál segíteni azokon, akik
hozzá hasonló körülmények közt kerülnek Európába. Azonban
számos társának a hajóútról és a menekülttáborból erre már
soha nem lesz lehetősége…
Szerettünk volna hazahozni egy
kicsit ezekből a történetekből, ezért négy fővel, Alennel,
Majiddal, Moussaval és Hadival rövid interjút is készítettünk.
2014.07.15., kedd
Elkezdtünk a pénteki akcióra
készülni, aminek még csak az időpontja volt kitűzve, tartalommal
nekünk kellett megtölteni az elkövetkező 3 napban.Először
is tisztáztuk az akció célját (vessünk véget az emberek
szenvedésének Európa határainál), hogy kinek küldjük az
üzenetet (az EU-s országok vezetői) és a közönségünket
(mindenki, aki aláírhatja majd a petíciónkat, leginkább EU-s
állampolgárok és az akció által érintett emberek Szófiában).
Ezek után egy „Think out of the box” nevű gyakorlatot
csináltunk, amelyben csoportokba rendeződve egy műanyag poharat
kellett a lehető legsokoldalúbban felhasználnunk, majd a 3 legjobb
ötletünket prezentálni a többiek felé. Megvitattuk, hogy az
akció tervezése során is a „Think big or go home!” elvet kell
követnünk, hiszen ebből lesznek a legjobb ötletek és így jutott
el az Amnesty is addig, hogy 2013 márciusában egy figyelemfelhívó
akció keretében egy strandot építsen fel az Európai Bizottság
épülete előtt.
Fabio Ciconte aktivizmus koordinátor gondolatébresztőként
bemutatott néhány tipikus kelléket, amit mi is fel tudunk majd
használni az akció során.Újra csoportokba szerveződve
elkezdtünk ötleteket kidolgozni, melyekből számos szűrés és
szavazás után kora délutánra kettő maradt: egy szófiai akció
péntek délután a főváros központjában és egy fotóakcióval
összekötött kisfilm leforgatása a bolgár-török határnál,
amit csütörtökről péntekre virradóan terveztünk megvalósítani.
Miután a két öltet körvonalazódott, a táborban résztvevő
mintegy 80 aktivista 4 csoportra oszlott:
-
a szófiai
akció megszervezésével foglalkozó csoportra, -
a
bolgár-török határnál forgatott kisfilm és fotóakció
megvalósításával foglalkozókra, -
a
kampányosokra, akik legfőbb feladata az volt, hogy mindegyik akció
koherens legyen egymással és az SOS Europe kampány üzeneteivel, -
illetve a
kommunikációval foglalkozó csoportra, akik segítettek a két
akciócsoportnak és a kampányosoknak az üzenetek
megfogalmazásában és folyamatosan tudósítottak a kampányról
és az előkészületekről, majd később az akcióról Facebookon
és Twitteren.
András a szófiai akció
megszervezésében vett részt, Kármen pedig a határra készülő
csoporthoz csatlakozott. A két akció előkészületeiről a
továbbiakban külön számolunk be, hiszen innentől kezdve a 4
csoport – bár időnként egymással egyeztetve, de – külön
dolgozott.
Este egy érdekes kezdeményezésen
vettünk részt: a Nemzetek Konyhája névre keresztelt programon,
ahol végre megmutathattuk, mit is tud a magyar szalámi! 😉
Sajnos a szűkös hely miatt nem
tudtunk főzni, így csak szendvicseket készítettünk, de nem
bánkódunk, mert nagyon gyorsan elkapkodták őket. Külön
érdekesség, hogy a nemzeti lobogónkat paradicsomból és uborkából
raktuk ki a szendvicsre, ami a vegetáriánusok kedvence lett.
Akció a
bolgár-török határnál
Az ötlet, hogy legyen egy akció a
bolgár-török határnál is, egy videó nyomán született, amit a
tábor egyik fotósa, Giorgos Moutafis és néhány Amnesty-dolgozó
készítettek a tábor előkészítése során, még mielőtt az
aktivisták megérkeztek volna Bulgáriába (egy idős, falusi
asszonnyal készítettek interjút valahol a határ közelében –
Bulgaria’s Guardian Angel).
A videóban látható egy „BORDER AREA” jelzéssel ellátott
tábla, ezt szántuk forgatási helyszínnek.
Az akció tervének elfogadása
előtt egy ideig lobbiznunk kellett az ötletért, mert többen
aggódtak megvalósíthatóságát illetően. Az előbb említett
táblától ugyanis határzónának számít a terület (az aktuális
határ előtt már 15 kilométerrel), ahol a határőrök
valószínűleg nem szívesen fogadják sem az embereket, sem a
kamerákat. Az idős hölggyel forgatott videó készítése során
Fabio elmondása szerint 3 percen belül megjelentek a rendőrök és
megpróbálták őket megakadályozni a forgatásban, pedig akkor még
csak egy határ menti kis faluban jártak. Bár akkor sikerült
meggyőzni őket, hogy semmi „károsat” nem tesznek, nem voltak
benne biztosak, hogy nekünk lenne-e időnk/lehetőségünk
leforgatni a kisfilmet és megvalósítani a fotóakciót. Végül
John Dalhuisen, az Amnesty Európa és Közép-Ázsia programjának
vezetőjének bevonásával, aki szintén ott volt velünk a
táborban, kidolgoztunk néhány feltételt, amik betartása mellett
már megvalósíthatóbbnak tűnt az akció:
-
Hogy
könnyebb legyen a logisztika és gyorsabb az akció, nem tud
eljönni mindenki a csapatból, a fotósokkal és a vezetőkkel
együtt be kell férnünk két 9 fős kisbuszba. Menekült
státusszal rendelkező résztvevők sem jöhetnek, mert bajba
kerülhetnek. -
A forgatást
két részre bontjuk és azokat a jelenteket, amiket lehetséges,
előre leforgatjuk a tábor közelében lévő mezőkön. -
Viszünk
magunkkal egy bolgárul beszélő aktivistát és kiválasztunk
magunk közül egy szóvívőt, aki beszél az esetlegesen
felbukkanó rendőrökkel/határőrökkel. -
Mindenki
folyamatosan magánál tartja az útlevelét/személyi igazolványát
és néhány vészhelyzet esetén hívható telefonszámot.
Bár valószínűsítettük, hogy a
legnagyobb probléma, ami felmerülhet az lesz, hogy ha észrevesznek
minket a határőrök, nem engednek minket tovább forgatni, ezekkel
az előkészületekkel mégis sikerült mindenkit megnyugtatni.
A továbbiakban érzékeltük, hogy
a többi csoportban dolgozó aktivista társunk is nagy érdeklődéssel
fordul akciónk felé, hiszen ők is remélték, hogy az oda-vissza
10 órás autóutat nem hiába vállaljuk be és sikerül majd
leforgatnunk az eltervezett jelenteket.
A szerda és a csütörtök az akció
részleteinek kidolgozásával telt: mi legyen a film koncepciója,
milyen jeleneteket szeretnénk, ezek közül mit tudunk már korábban
leforgatni, milyen kellékekre lesz szükségünk a filmhez és a
fotóakcióhoz (egyeztetések a fotósokkal), mi legyen az üzenet,
amit közvetítünk (ez hosszas egyeztetést igényelt a kampányos
és a kommunikációs csapattal) és hogyan oldjuk meg a logisztikát
(egyeztetés a többi csoporttal, kisbuszok szabaddá tétele
csütörtök estétől péntek délelőttig, élelem bevásárlása).
Az akcióhoz szükséges kellékek összeírása egy emlékezetes
pillanat volt. Mivel a fotóakcióhoz szerettünk volna szögesdrótot
használni, de az élelmet is ugyanazon bevásárlás során kellett
beszereznünk, ezért hamarosan egy „tipikus” Amnesty-s bevásárló
listával szembesültünk: tej, kenyér, szögesdrót … =)
A film koncepciója a következő
lett: sötétség és félhomály határán „menekülő”
aktivisták sziluettje, akik ekkor még migránsoknak látszanak,
kapucnis pulcsikban és kabátokban, az arcuk nem látszik. A videó
tempója feszített, a hangulatot vészjósló zene, dübörgő
lépések és a szereplők lélegzetvétele adja. Majd hirtelen,
miközben hátulról vesz minket a kamera, és elérjük a BORDER
AREA táblát, szemből megvilágítanak minket egy reflektorral,
mintha a határőrök állítanának meg. Ebben a pillanatban
mindenki megtorpan és egyetlen hirtelen mozdulattal ledobja magáról
kabátját és hátizsákját, amik hangsúlyos puffanással a földre
esnek. A következő vágásnál már mindannyian szemből látszunk
az SOS Europe pólóban, a „People before borders”
feliratot tartva több nyelven.
A film leforgatása után pedig egy
gyors fotóakciót terveztünk, ahol a szögesdrótból előre
megfont SOS jelzést tartjuk az BORDER AREA tábla előtt, de mivel
túl vékony volt a szögesdrót és nem volt elég hangsúlyos a
képen, a fotóakcióhoz is a videóban lévő táblákat használtuk.
A fotóakció keretében készült legjobb kép már nyilvánosságra
került, de a videó az utómunkálatok miatt még várat magára.
Az akciót végül szinte minden
probléma nélkül sikerült végrehajtanunk, bár több napi feszült
készülődés és sok-sok egyeztetés, változtatás és kimerültség
okozta alkotói válság tűzdelte munkánkat.
Az indulást csütörtök este 11-re
terveztük. A szögesdrótból készült SOS-jel elkészítésére a
bevásárló csoport késői érkezése miatt alig fél óránk
maradt, de ekkor a többi csapat is csatlakozott hozzánk és az ő
segítségükkel sikerült időre elkészülnünk. A pontos indulás
nagyon fontos volt a fényviszonyok miatt, ugyanis ahhoz, hogy a
videón félhomályban látszódjunk, egy nagyjából fél órás
hajnali időintervallumot kellett használnunk. Mikor végül a
kisbuszokba tömörülve elindultunk a táborból, mindenki tapsolt
és füttyögött nekünk, így kívánva szerencsét az akcióhoz.
Akkorra már a közös munka következtében az egész egy nagy
családdá forrott össze és mindenki szívén viselte a többiek
feladatait, akcióit. (Közben elkezdődött a kerítés
összeszerelése a szófiai akcióhoz.)
A határ előtt nem sokkal kétszer
állítottak meg minket az úton, egyszer a rendőrség, egyszer
pedig a határőrség, de egy egyszerű igazoltatás és néhány
kérdés feltétele után tovább engedtek. A határzónát jelző
táblához hajnali 4 magasságában értünk, ahol a forgatás
nagyjából 15 percet vett igénybe, de szerencsénkre senki és
semmi nem szakított félbe minket. Munkánk végeztével
visszaszálltunk a kisbuszokba és elindultunk Szófia felé, hogy
csatlakozzunk az ottani akcióhoz. Az első benzinkúti megállónk
során kiválasztottuk a legjobban sikerült képet az akcióról és
el is küldtük a kommunikációs és a kampányos csapatnak, hogy
már délelőtt fel tudják használni a szófiai akció
népszerűsítéséhez.
Szófiai akció (2014.07.18.
péntek)
A több napos egyeztetések után a
pénteki napra egy csendes, békés felvonulást (silent march)
találtunk ki. Helyszínnek a belvárosban fekvő sétálóutcát, a
majdnem 20 méter széles Vitosha utcát választottuk. A koncepció
szerint mindenki részt vesz az akcióban, az aktivista csoportból
nyolc fő pedig a sétáló utca végén (arcukat maszkkal takarva,
kosztümöt, illetve öltönyt viselve, ezzel szimbolizálva az EU
vezetőit) négy általunk készített, szögesdróttal megerősített
kerítést tart a kezeiben. A kerítések elkészítését az előző
nap éjszakáján tudtuk nagy csapatmunkával megoldani.
A menetelésnél viseltük az
Amnestys SOS Europe „People before borders” pólonkat, illetve
különböző nyelvű feliratokkal masíroztunk; sokan csatlakoztak a
csoporthoz, akik szintén magasba emelték tőlünk kapott tábláikat.
Az utca végén, a kerítéshez érve pedig felakaszthattuk a
fémrácsra. Volt, aki személyes tárgyat hozott: saját útlevelét
biggyesztette a kerítésre, szimbolizálva az Európai Unió
ellenséges politikáját.
Tábor utáni
tevékenység, kampányötletek
A tábor mind szellemileg, mind
érzelmileg nagyon intenzív volt. A workshopok és a közös munka
ahhoz járult hozzá, hogy számos ötletünk szülessen arról,
hogyan tudnánk továbbvinni a táborban elkezdett tevékenységünket,
és segíteni az SOS Europe kampányt. A velünk táborozó
menekültek történetei pedig nagy benyomást tettek ránk és
belénk „égve” arra késztetnek, hogy valóban tegyünk a
menekültek helyzetének javításáért.
A tábor ideje alatt elindult egy
Humans of Amnesty International nevű oldal, melynek célja,
hogy bemutassa az SOS Europe kampányhoz köthető aktivisták,
dolgozók és menekültek emberi arcát egy kép és egy rövid
személyes vallomás formájában.
Interjúkat is készítettünk
a velünk táborozó menekültekkel, mindegyiküknek ugyanazt a
néhány kérdést tettük fel. Ebből szeretnénk majd egy kisfilmet
összevágni, ami hasznos vizuális anyag lehet majd a kampány
magyarországi népszerűsítésére.
Szintén a tábor során
létrehoztunk egy ún. „Central European Action Group”-ot
a Facebookon, ahol a táborban résztvevő, közelünkben élő
aktivistákkal tudjuk tartani a kapcsolatot és közös akciókat
szervezni. A tábor során többször volt arról szó, hogy
szervezhetnénk egy időben, több helyszínen akciókat, amik így
egymást erősítve több emberhez tudnának eljutni. Erre szolgálhat
akár az Amnesty Square nevű Facebook csoport is, melynek
tagjai az összes eddigi, lampedousai, lesboszi és bulgáriai Human
Rights Action Camp résztvevői.
Szeretnénk egy magyar tematikus
aktivista csoportot is létrehozni menekült témában. Tartanánk
egy fényképekkel, videókkal és élményekkel teletűzdelt
beszámolót aktivisták részére, így aki érdeklődik a téma
iránt, csatlakozhatna és ezek után együtt dolgozhatnánk a
kampányon. Katával már egyeztettünk és arra gondoltunk, hogy az
augusztusi aktivista találkozón beharangozhatnánk az
élménybeszámolót, amit az időkeret behatároltsága miatt egy
külön alkalommal, nem sokkal a találkozó után tartanánk meg.
A menekült focikupa ötletét sem
szeretnénk veszni hagyni és egy későbbi alkalommal szívesen
beszállnánk a szervezésébe.
Az itthoni menekültekkel foglalkozó
szervezetekkel, legfőképp a Menedék Egyesülettel is
összehangolhatnánk az SOS Europe kampány néhány akcióját.
Ezen kívül a szófiai akció
tervezése során a táborban felvetődött számos használható
ötlet, amik közül végül csak egyet valósítottunk meg. A többit
(flashmobok, demonstrációk, felvonulások, stb.) szintén
felhasználhatjuk az SOS Europe kampány magyarországi akciójaként
is.
