2014. június 22-én 36 gyerek indult útnak Balatonakali felé…
Az Amnesty International Magyarország emberi jogi nyári tábora ezzel megkezdődött. Önzetlen és nagylelkű támogatóinknak, valamint a Norvég Civil Támogatási Alapnak köszönhetően megvalósult a tábor, mely óriási élmény volt a közel 80 gyerek, a 10 fős képzői csapatunk, valamint munkatársaink számára. A tapasztalatainkról, az érzéseinkről és a tábor részleteiről készült beszámolónkat olvashatod most.
1.NAP
10:03. A borsodnádasdi felsősök és sajókazai gimisek elindultak Balatonakali felé, a MÁV-nak köszönhetően 90%-os kedvezménnyel. A kis csapathoz később csatlakoztak az összpontosok (budapesti gimisek, akik részt vettek az emberi jogi versenyben), és a 36 főre duzzadt kis csapat 17:15-re meg is érkezett a célállomásra. Ott vártuk őket, előkészített szobabeosztással, karszalagokkal, és azzal a reménnyel, hogy mindannyian jól fogják magukat érezni a meglehetősen kötött, tematikus négy nap alatt.
Négy csapat alakult, a zöld, a narancssárga, a piros és a kék. Minden házban két szoba volt. Az egyik szoba lett a kicsiké, a másik pedig a mentoroké. A csapatok vezetői a képzőinkből és aktivistáinkból álló tábori felnőttek voltak, akik vacsora után csapatépítő foglalkozást tartottak. A drámapedagógiai eszköztárunkat a strandon is bevetettük. Meg kellett nézni a Balatont, ez egyértelmű volt. Már a vonatról is nagy élmény volt meglátniuk a tavat, de ott lenni a strandon persze még nagyobb. Hát még másnap, amikor be is mehettek!
A nagy ismerkedések után a kicsik nyugovóra tértek. Aki volt már táborban, tudja, hogy első éjszaka ez lehet szó szerint nyugovó. Nyüzsögtek, nevettek, beszélgettek, ismerkedtek; míg mi felnőttek átvettük a másnapi teendőket. Jól indultunk.
Kilenc hónap kemény munka után végre megpihenhetünk. Kicsik, nagyobbak és egész nagyok is egy helyen. A közös munka és közös játék összehoz minket. Egy csodás vasárnapi napon mi, mentorok és a felnőttek a Keletiben találkoztunk. A kicsik Borsodnádasdról és Sajókazáról érkeztek (ahol korábban Pénzes Judit, az Amnesty International Magyarország oktatási koordinátora már képzéseket tartott az emberjogi barát iskola program keretében). Mi az Összpontos mentorok egy egész tanéven át tartó emberi jogi verseny résztvevőiként kerültünk a táborba.
Többórás fárasztó utazás után – ami alatt vitézül küzdöttünk az utasokkal, a „kissé körülményes” kalauzzal, illetve szeretett fotósunkkal, aki mindenáron tokás képeket akart rólunk készíteni – megérkeztünk a táborba.
A cukorborsó gyerekek beosztása után mi is elfoglaltuk szállásunkat. Mi egy olyan ikerházban laktunk, aminek egyik felében mi telepedtünk le, a másikban három leányzó (Cinti, Tina, Dzsenifer). Délután egymás megismerésével töltöttük az időt, majd rávetettük magunkat a vacsira. Este lementünk a partra, ahol csapatépítő játékokkal üdvözöltük a Balatont. Szívesen mondanám, hogy mindenki nagyon fáradt volt és a takarodó után egyből elaludt, de sajnos nem így történt. Hajnalig ment a pizsiparti és a rohangálás.
Másnap reggel egy nehézkes ébredés és a szobaszemle után egy izgalmas akadályversenyben vehettek részt a gyerekek. Nehéz volt a kicsiket motiválni arra, hogy részt vegyenek a drámajátékokban, de a végére belejöttek és nagyon élvezték a feladatokat. Persze mindenkinek a focis vagy málnaszörpös játékok nyerték el a tetszését, de emlegették még a táncos, a pingpongos és a kvízjátékokat is. Ezek alatt végig pontokat szereztek csapatonként.
Szerencsére a kaja végig finom, és az adagok is jók. Mindig a picik terítettek meg, ez az ebédnél sem volt másképp. Aztán elérkezett a várva várt pillanat, amikor elindultunk a Balatonra. Hatalmas élmény volt mindenkinek a strand. Voltak olyanok, akiknek most először volt lehetőségük arra, hogy a Balaton habjai közt ússzanak. A felnőtteknek is kijutott a feladatból, ugyanis úszni tanították a gyerekeket és játszottak velük a vízben. Hatkor indultunk vissza a szállásra. A táborban a vacsit követően egy rögtönzött diszkót épített nekünk Dénes, ahol Oláh Gergő dalait is meghallgattuk. Ennek mi azért örültünk, mert a táborlakók annyira kimerültek, hogy egyből az ágyba zuhantak.
Most, a tábor első turnusának utolsó teljes napján izgatottan várjuk a délutáni programot, amire egész délelőtt készültünk. Van, aki plakátot, illetve szórólapot készített, a többiek vagy drámajátékokat játszottak, vagy ötperces jelenetet készítettek. Nagy izgalommal várjuk a tábor díszvendégét, Oláh Gergőt, aki ma este fog megérkezni a táborba
2.NAP
A tábor hagyományai szerint a reggeli felelősei terítették meg az asztalokat, utána pedig szobaszemle volt. Gyakorlott táboroztatók voltunk, de álmunkban sem gondoltuk volna, hogy a kicsiknek ennyire fontos lesz az, hogy tíz pontot kapjanak a körletre. Katonás rend, büszke mosolyok. Nem várt programmal egészült ki a tematika: rendcsinálási verseny. Táborvezetőként ezen voltam a legjobban meglepve. Hogy élvezhetik ennyire a gyerekek, hogy megdicsérem őket a rend miatt?
A délelőtti program az akadályverseny volt. Minden akadálynak lett egy felelőse, felnőttek és mentorok egyaránt. Négy nagy állomás volt és nyolc kicsi. Az “iskola”, a “család”, a “szerelem” és az “utca” voltak a drámapedagógiai foglalkozások témái. Minden megálló egy-egy téma, aminek kapcsán fel kellett állítaniuk egy konfliktust, megoldással együtt. A konfliktusokba szerepekkel érkeztek, s így mindenki szabadon eldönthette, mennyire viszi bele a saját tapasztalatait a játékba. Minden nagy megállóra fél óra jutott, és a nagy megállókat két negyedórás játék kötötte össze. Volt kapura rúgó verseny, Amnesty-s teszt, keresztrejtvény, táncolós feladat, szógyűjtő játék, málnaszörp ivó verseny, kanalas játék és puzzle. Működött. A gyerekek nyitottak voltak, ügyesek és kreatívak, a versenyszellem most is érvényesült. Amikor körbenéztem, mindenhol jól szórakozó kicsiket és nagyokat láttam. Voltak elmélyült beszélgetések, szűnni nem tudó nevetések, akciódús jelenetek, voltak papírlapok fölé hajoló koncentráló hiperaktívak és a focizós, táncolós, málnázós feladatban feloldódó szorongók. És voltunk mi, felnőttek és kisfelnőttek, akik nem győztük csodálni, hogy mennyire működik az egész, mennyire érvényesül az, amit egy éven keresztül átadtunk nekik: a figyelem, a tisztelet és a nyitottság.
Ebéd után elindultunk a strandra, teljes menetfelszerelésben. Az átöltözés 10 másodperce után a csapat fele már a vízben volt a megfelelő számú felnőttel együtt, és jó részük ki se nagyon jött onnan. A hűvös víztől kicsit tartó másik felével elindult a foci, a napozás, és folytatódott az ismerkedés.
A vacsora után mindenki szabadon választhatott a sportjátékok és a beszélgetős, zenélős foglalkozások között. Úgy alakult, hogy az egyik pingpongasztalon elindult 2-3 fős gitározásból végül 24 fős élményzenélés lett. Azt gondolni lehetett, hogy pár gyereknek tetszeni fog ez a lehetőség, de hogy a nagyobb fiúk is beszállnak, és végül ennyien énekeljük a tábori dalokat, cigány és magyar nótákat, aktuális popslágereket…. na, azt nem hittem volna. Tagadhatatlanul jól éreztük magunkat. Az egész napos programsorozat, a strand és a napsütés eredményeképpen pedig könnyen működött az este 10 órai visszavonulás is.
3. NAP
A harmadik nap az előadás napja. A gyerekek már
előre tudták, hogy ez az a nap, amikor ki kell tenniük magukért. A
készülődés a reggeli után kezdődött. (Itt jegyezném meg, hogy a napi
ötszöri étkezésnem csak finomnak bizonyult, de közösségépítő jelleggel
is bírta gyerekek szorgalmas terítési akciói és az asztalok körül
kialakult beszélgetések miatt.)
A csapatot négy csoportba
osztottuk. Voltak a művészek, a színészek, az újságírókés a játékosok.
Minden csoportnak megvoltak a felelőse. A művészek Grunzó Zsófi és
Takács Martina aktivistáink segítségével készítették az előadás
hátterét. Két lepedőre, két szemet festettek, ragasztottak. Az egyik
szem képviselte a gyűlölettel teli világ szomorú szemét, a másik pedig a
gyűlölet nélküli világ reményteljes szemét. A két szemet egy kis kép
magyarázta a felirattal: Te milyen szemmel látod a világot? Gyönyörű
és megható lett az eredmény. A színészek Szegedi Tamás színész-rendező
és Bíró Dénes dramaturg vezetésével összeraktak egy jelenetet a gyerekek
egy megélt élménye alapján.A vonaton beléjük kötött egy idősebb úr, és
ez sajnos meghatározta az érkezésüket is. A történetet
némajátékkal,hangkísérettel jelenítették meg. A valós történet: A
gyerekek utaznak, várják a Balatont; a férfi gorombán rászól az egyik
fiúra, hogy tegye odébb a lábát, a fiú visszaszól, mire elindul a
kiabálás, amit a fotós-aktivistánk, Sipos Alexandra zár le azzal a
felkiáltással, hogy nem lehet így beszélni a gyerekekkel.A megjelenített
alternatív történetben a fotós azt kiabálja,hogy gyűlölet nélküli
világban szeretnénk élni, mire végül a férfi kibékül a gyerekekkel.
Kollár
Kármen és Sári Kovács Péter önkéntesek útmutatásával az újságírók
blogbejegyzést fogalmaztak, fotóztak, kitalálták és elkészítették az
előadás szórólapját. Ezt a szórólapot osztottuk ki az előadás előtt az
érdeklődőknek. Itt jegyezném meg, hogy rossz volt aznap az idő. Az
eredeti terv szerint a strandon tartottuk volna az előadást, de
változtatnunk kellett.Végül a mieink a tábor másik gyerekcsapatának
mutatták be az aznapi varázslatot, ami már csak azért is jó ötletnek
bizonyult,mert a közös táborozás nem indult felhőtlenül, s a másik
csapat előítéletes hozzáállása több konfliktushoz is vezetett.
A
negyedik csapat munkája összetett volt. A drámatanárok, Hervoly Vanda és
Zsúdel Gábor, különböző könnyen működtethető és szórakoztató játékokat
tanítottak meg a gyerekeknek, amiket az előadás végén a gyerekeknek
kellett lejátszatniuk a nézőkkel.Ők lettek a játékmesterek. A játékokon
kívül pedig ez a csapatvolt felelős az előadás hangeffektjeiért is.
Nagy
munka volt, de délután 4-kor elkezdődhettek a próbák. A szórólapokat
kiosztottuk, kiplakátoltuk, az elkészült képeket,szemeket elhelyeztük a
spontán színpad mögött, kialakítottuk a tereket, köszöntöttük a 90 főnyi
nézősereget, és kevéssel 5 óra után bemutattuk a „Gyűlölet nélküli
világban szeretnénk élni” előadást.
Nagyon izgultak a kicsik, mert
legtöbben most először álltak színpadon,de a mondanivaló mindenki
számára egyértelművé vált; s a színpad körüli Amnesty-s képek, plakátok
(köztük azok is,amiket a tanév során készítettek a foglalkozásokon) csak
erősítették ezt. Megvolt a taps, és jött a megkönnyebbülés,mi meg
büszkén mosolyogtunk, hogy ilyen ügyes „gyerekeink”vannak.
A
harmadik nap másik nagy eseménye Oláh Gergő énekes jövetele volt. A
tábor első pillanatától kezdve ment a zsizsegés, hogy mikor jön, meddig
lesz, mit fognak kérdezni tőle, jaj de jó, jaj de jó. Gergő és Niki
végül az előadás után érkeztek meg,pont akkor amikor a játékmestereink
foglalkoztatták a 90 fős közönséget, olykor a felnőtteket is
meghazudtolómagabiztossággal. Javukra legyen írva, hogy Gergő és Niki
érkezése után is vissza tudtak állni a játékba. Gergő és Niki minden
reményünket felülmúlták. Gergő beállt velünk focizni, a kis csapat
legnagyobb örömére; majd ők is megnézték a tiszteletükre még egyszer
bemutatott előadást; jókedvűen,őszintén válaszoltak a gyerekek
összegyűjtött kérdéseire, a beszélgetés után pedig még hosszan együtt
énekeltek, zenéltek, s megtáncoltatták a gyerekeket.
Egy
idő után úgy éreztem, mintha ők is a képzők közé tartoznának. Ráéreztek
a gyerekekre, együtt nevettek, játszottak velük, nem tartották a
távolságot, kiváló pedagógiai érzékkel vették például azt is tudomásul,
hogy Gabika, a riporter, nagyon izgul minden kérdésfeltevésnél, és ezért
nem mindig a válasz a legfontosabb, hanem az, hogy a következő kérdést
is jól ki tudja olvasni. A harmadik nap egyúttal az utolsó teljes nap is
volt, így lefekvés előtt megtartottuk a táborzárást.
A gyerekek
napközben leveleket írhattak egymásnak, egy fajta Amnesty-s
hagyományápolásként. Közel 50 levél íródott, s a záráskor kiosztottunk
őket a címzetteknek. Megható volt. Kicsi és nagy egyaránt írt, és a
levelek közös nevezőjét úgy határoznám meg: Örülök, hogy megismertelek.
Az
utolsó nagy körben mindenki elmondta, hogy mi volt neki a legeslegjobb a
táborban. Elhangzott az előadás, a strand, a táncolás, az
akadályverseny, a pingpong asztalos zenélés,egy-egy ember megismerése,
Gabikának (aki a legtöbb levelet kapta)az, hogy kérdezhetett Oláh
Gergőtől, Krisztofernek pedig az, hogy a strandon velem focizott. S
mivel ez az én visszaemlékezésem, elmondom azt is, hogy én azalatt a
focizás alatt folyamatosan azon gondolkodtam, hogy nem unja-e
Krisztofer, hogy csak passzolgatunk, s én mindig elrontom a rúgást.
Utólag nekem Krisztofernek ez a mondata a személyes legszebb élményem az
első turnusból.
4. NAP
A negyedik nap az első turnus búcsújával
kezdődött, a képzők regenerálódásával folytatódott, és a második turnus
érkezésével zárult. A gyerekek nem várták a hazaindulást, de időben
összepakoltak, megterítettek, hogy minden a legnagyobb rendben legyen,
mire a táborvezető körbejár,és megadja az utolsó pontszámokat. Ez az
egész rendcsinálási,terítési verseny csak egy mellékes ötlet volt a
tábori programkitalálásánál, de nem is sejtettem, hogy ilyen fontos lesz
a kicsiknek. Még söprűt is szereztek, fel is mostak és izgatottan
várták, hogy meglesz-e a tíz pontjuk. Meglett. A győztes az egyik
lánycsapat háza lett, az ajándék pedig egy tolltartó mindenféle
aprósággal és egy Ellenség című mesekönyv, no meg egy kis csoki.
A
reggeli alatt Oláh Gergő és Niki is velünk voltak, akik ki is kísértek
minket az állomásra. A szomorú és meghatott gyereksereg negyed kilenckor
indult hazafelé két felnőtt kísérővel és aktivistákkal. Mi pedig
integettünk, és utána megbeszéltük, hogy nem tudjuk elképzelni, hogy a
második turnus is olyan jó legyen, mint az első. Ültünk, elfáradva, tele
élményekkel, kevés maradékenergiával, felkészülve az új csapat
érkezésére. Ők eközben már úton voltak Pétervásáráról, Sajókazáról és
Borsodnádasdról.
Nem volt jó idő, de mivel Oláh Gergő a
második turnus első napját tudta még velünk tölteni, így végül nem is
volt probléma, hogy kimaradt a strand.(Nikinek közben haza kellett mennie a gyerekekhez.) Gergő is lejött velünk a második csapatért, így már a pályaudvaron is készültek közös képek.
A
második turnus nagyobb létszámú volt, több kicsivel, kevesebb naggyal.
Volt 8éves is és 18 is, és sokkal többen voltak azok, akik nem ismerték
egymást. Így a szobaelosztás és a vacsora után indultak az ismerkedős
játékok, a kézrajzok, felelősségvállalások,csoportfeladatok. Annyira
látszott a gyerekeken, hogy teljes nyüzsgésben vannak, hogy a korai
fekvést el is toltuk egy kicsit. A vonaton általuk összegyűjtött
kérdéseket már nagyon várta Gergő. Megint körben ültünk, de ezúttal nem
csak egy kérdező volt. Egy darabig páran, később az egész csapat
kérdezett. „Mit csinálsz szabadidődben? Milyen az X-faktor a
színfalak mögött? Izgultál? Vannak gyerekeid?Voltál már külföldön?
Elénekled a Törj ki a csendbőlt?”És igen, Gergő ismét mindenre
válaszolt és énekelt is. Ezúttal inkább külföldi dalokat, amiket nem
tudtunk vele énekelni, de amik miatt igazi koncerthangulat lett. Ő volt
az énekes, mi pedig a közönség. Utána pedig megint Gergő lett, aki a
gyerekek kérésére beállt cigánytáncolni, és tanította is a kicsiket.
Miután Gergőnek korábban haza kellett mennie, de még a gyerekekben ott
volt a zene és a tánc, így szabad programként folytattuk a diszkót, és a
kevésbé táncosak még focizhattak egyet.
Az esti körút
alatt a lányok házában az egyik szoba üres volt, a másik teljesen tele.A
pétervásári lányok átmentek a nádasdiakhoz, és mikor beléptem, éppen
úgy nevettek, hogy majd’ megfulladtak. Megmaradt ez a kép, mert Danyi
Melánit alig engedték el velünk a szülők,annyira féltették, de végül
sikerült megbeszélnünk, hogy mégis jöhessen; Návoj Gabit pedig nem
kísérte el mégsem a legjobb barátnője, és így félő volt, hogy nem
találja majd a helyét. Sokáig nem aludtak még. A fiúk főleg. Ők még meg
is ígérték, hogy nem fognak. Ez mégiscsak egy tábor! Végül persze
mindenki aludt. Egy kicsit.
5. NAP
Az ötödik nap a második turnus akadályversenyének
napja volt. Sokáig nem lehetett pontosan látni, lesz-e strandidő vagy
nem. Végül úgy döntöttünk, hogy két részre bontjuk a versenyt, és még a
tízórai előtt játsszunk kicsit. Vanda és Gábor vezetésével az előző
napon elmaradt ismerkedéssel kezdtük. A névtanulós játékok nagyon
hasznosnak bizonyultak, és kiderült, hogy három Márkunk van, sőt, a
táborozó fiúk felének is M-mel kezdődik a neve. Az is kiderült, hogy
tudunk harmincan megállni egy talpalatnyi papíron.
A
drámás foglalkozásokat tettük ebéd előttre. A csapatok vándoroltak az
iskola, a család, a szerelem és az utca jelenetei között. Ez a turnus
elevenebb volt az elsőnél, s így nagyobb kihívás volt, mit tudnak
kihozni egy-egy konfliktusból. Emlékszem arra, ahogy Danó Meláni és
Návoj Gabi eljátszották a szeretőket, s Gabi a “megtörtént események”
után mondta, hogy ő akkor most megy haza, mert éhes. Emlékszem arra a
könnyes nevetésre, amit nem tudtam abbahagyni, és kijött rajtam a
négynapos fáradtság. Emlékszem arra is, ahogy a két „táborvagánya”
Krisztofer megoldotta a “kirúgtak” konfliktust. Bohóckodtak, naná, de
utána egyik lett a férj, másik a feleség, és gyakorló drámásokat
meghazudtoló módon felépítették a három percet a kétségbeesés adta
idegességtől, az “együtt mindent megoldunk” végkifejletig. S eszembe jut
az is, ahogy a pétervásári lányokkal lekövettük Mohamed és a hegy
történetét, s végül megbeszéltük, mit is jelent, ha egy lányvalóban nem
lány, hanem fiú, s milyen az, amikor egy lány nemfiút szeret, hanem
lányt, vagy olyan fiút, aki lánynak néz ki. Ezekben a jelenetekben jön
rá a felnőtt, mennyi mindent tud már a gyerek a világról, s mi az, amit
meg is ért belőle. Mit jelent egy 13 éves lánynak a szerelem, és mit
jelent egy 13 éves fiúnak? Érdemes megkérdezni!
Az
akadályok másik felét a vacsora utáni időszakra csoportosítottuk át.
Irány a strand! A Balaton vize nem volt meleg, ellenben meglehetősen
hideg. Ez sokakat visszatartott a csobbanástól, de az elszántabbakat nem
lehetett lebeszélni. Tirda Rudit például, akit utána kicsalni nem
lehetett. Eszembe jut még Danó Bia és Tirda Niki, akik utcai ruhában
abszolválták a feladatot, s csak kijövetelkor tudatosult bennük,hogy
nincs náluk váltóruha. Remekül festettek a mindenkitől összeszedett
darabokban.
A többieknek maradt a szkubidú fonás, a
beszélgetés és a foci. A vacsora után stopperóra pontosságával hajtottuk
a csapatokat a pályák között. Ők is táncoltak labdával a homlokuk
között, rúgtak kapura, töltöttek ki Amnesty-s tesztet,raktak össze
puzzle-t, ittak speciálisan málnát,írtak háromperceseket,
egyensúlyoztattak ping-pong labdát, és fejtettek keresztrejtvényt.
Gyorsak voltak és ügyesek. Időnként körbenéztem, hogy minden rendben
megy-e,és el is csodálkoztam azokon az elmélyült arcokon, amikkel
körbevették a feladatokat. Nekik is a táncolás volt a kedvencük, s a jó
zene nem szűnt meg a verseny után sem. Szabad programként mindenki
megmutathatta mit tud. Nem csak a gyerekek!Így telt az első teljes nap
velük. Játékban, Balatonban, zenében és táncban teljesen.
6. NAP A hatodik nap is sütött. Időnként. S mikor el kellett dönteni, hogy hol legyen az előadás, a strand mellett döntöttünk.
Az első turnushoz hasonlóan megvoltak a csoportok: drámások, színészek, művészek és újságírók.
A művészek megalkották a Sokszínűség fáját.
Apró kis gyümölcsökre olyan tulajdonságokat írattak fel velünk, amiket
mások a legnehezebben kezelnek bennünk. (A feladatba még a helyszínre
látogató norvég civil alapos-autonómiás Kiss Julit és gyakornokát is
sikerült bevonni.)
Az újságírók interjúztattak, és dokumentáltak
mindent a gyíktól a gondnok bácsin át a másik dokumentáló videósig. A
színészek kitalálták Márió, a varázsló történetét, és a drámások hangeffektjeivel és testi adottságaikkal egykettőre össze is rakták az előadást.
Ez
az öt órás időszak megint megerősített bennünket abban, hogy ha olyat
adsz a gyereknek, amire szívesen figyel, akkor fog is figyelni. Egy
darabig. S ha már nem, akkor valami újat kell a figyelmébe ajánlani. Ezt
gyakoroltuk, és az eredmény önmagáért beszélt.
A kislányok
kiszínezték a meghívókat, a nagyok befejezték a fát, a videósok
felpakolták az összes masinát, az előadás résztvevői főpróbát tartottak,
és már indultunk is a strandra. Először strandolni természetesen, utána
pedig megmutatni, mit tudunk.
Míg a gyerekek a
Balatonnal barátkoztak, mi berendeztük a színpadot, a hangot, a
hátteret, és a fele gyerekcsapattal kígyóba sorakozva végigmeneteltünk a
strandolók között, kiosztva az ötven meghívót. (Itt köszönjük meg a
tábori recepciósoknak, Reninek és Jázminnak, hogy a sok kávén és tábori
segítségen kívül még a sokszorosítást is vállalták, jókedvűen!)
Más
volt így a hangulat. Feszültebbek voltunk. Lesz-e néző, hallatszani
fog-e a hang, fogunk-e látszani, jó lesz-e, tudjuk-e értelmezni megint
mindenkinek, mit is jelent nekünk az, hogy Gyűlölet nélküli világban szeretnénk élni!?
Mindannyian
összeálltunk egy nagy közös kiabálásra, és indult is az előadás: Márió,
a varázsló, megold egy iskolai konfliktust. A tanárnő igazságtalanul
kiküld egy lányt az óráról, aki a rossz angyal szavára bosszút állna, de
jön a varázsló, visszapörgeti az időt, és megoldja a dolgokat.
Némajáték zenével, effektekkel, élő párkánnyal, ablakkal, kerettel, és
egy tucat ifjú színésszel az egyre gyarapodó közönségnek.
Jól sikerült. Így gondolta ezt a Népszabadság újságírója, Hajba Ferenc is, aki végigélte velünk ezt a pár órát.
S így gondolták azok a nézők is, akikkel utána beszélgettünk. Megértették, és sok szerencsét kívántak nekünk.
Az
előadás után sietnünk kellett volna a vacsorához, de a sellők
visszavágytak a vízbe, s így két részre osztódtunk. Az első csapat
feladata volt, hogy megbékítse a konyhás néniket, a másik csapaté
pedig,hogy a nevünkben is elbúcsúzzon a Balatontól.
Az
utolsó este mindig szomorú, ha jó a tábor. És ez egy nagyon jó tábor
volt. Írtunk megint leveleket, sokat, gyújtottunk tábortüzet és
szalonnát is,összeültünk, megbeszéltünk, énekeltünk, és tánccal fejeztük
be ezt az estét is.
A reggel a verseny lezárásával
kezdődött, az ajándék és a zacskós ebéd kiosztásával folytatódott, és a
vonat egy órás késével ért véget. Persze, nem lehet minden tökéletes, de
mi lesz, ha nem érjük el a csatlakozást, hogyan jutnak haza a
pétervásáriak? Elmenjünk a személlyel, várjuk meg a miénket, intézzünk
kisbuszokat? Kit lehetne még felhívni? És mit csinálunk egy órán át a
vasútállomáson?
Végül persze megoldódott a helyzet, de
készenléti állapotot rendeltünk el a gyerekek között. Ahogy megérkezünk
Kelenföldre, futás maximumsebességgel, mert a Keletiig van összesen 20
percünk.
Szóval a négyes metrót is kipróbáltuk, és csak a két kutyás képzőt hagytuk magunk mögött, mert mikor is akarna elszökni a kutya?
A
Keletinél a teljes második turnus rohant a második vágány felé. El is
értük. Érték. Fel is ültek. Mi meg a sötétített üvegen keresztül
integettünk, tenyereltünk, kiabáltuk a búcsúkat, és nagyon-nagyon
rosszul éreztük magunkat. És a vonat a kis csapatunkkal és Vandáék
kíséretével elindult Ózd felé. Vége.Vége a tábornak.
Vége az évnek. Vége mindannak, amire egész évben készültünk.
És most? Mikor találkozunk újra? Hogy lesz ez tovább? Jövőre ugyanott? Reméljük!
Egyszer volt hol nem volt egyszer egy, Emberi jogi tábor…….
Ebben
a táborban az odafelé utazás nem volt olyan barátságos, mivel eleinte
széthúzódott minden csoport, de aztán már már félúton teljesen
összehangolódtunk.1. nap a táborban: Találkoztunk Oláh Gergővel, és
ennek annyira de annyira nagy sikere lett, hogy még táncra is perdült
pár ember, köztük én is. Mikor pedig elment a vendégünk, mi még
táncoltunk együtt egy jót ….!!2. nap a táborban: Az este miatt
kicsit fáradtan keltünk, és mentünk reggelizni, de aztán volt egy ilyen
akadályverseny, amiben volt kapura rúgás, málnaszörp ivás bekötött
szemmel, teszt töltés, és még mi egymás szórakoztatófeladatok. Ezek a
foglalkozások annyira fölpezsdítőek voltak,hogy teljesen föltöltődött az
egész nap. Minden napot, ezt is,sok viccelődéssel töltöttük, és délután
lementünk a Balatonra, és jókat úsztunk, játszottunk, jókat ugráltunk a
vízben. 3. nap a táborban: Bíró Dénes és Szegedi Tamás szépen
ébresztett minket, ami olyan csodálatos ébredés volt, hogy azt is
köszönöm. Az az ötlet merült föl a mentorokban, hogy egy színdarabot
(előadást)csináljunk, és délután a Balaton partján előadjuk. Ebben a
készülődésben is volt néhány kis apró ”beszólás”, de szerintem jól
sikerült az előadás. Az estét egy kis nyársalással folytattuk, és irtunk
levelet azoknak az embereknek, akiket legjobban megkedveltünk, de
szerintem senki nem volt ellenséges senkivel, és mindenki kedvelt
mindenkit. Az utolsó esténk is nagyon jól telt.4. nap a táborban:
Hát az a reggeli ébredésnem volt valami kellemes Kótai Krisztofer Hugó
és Danyi Krisztofertől, de azért azt sem felejtem el soha, köszönöm. És
eljött a pakolás ideje,aminek szerintem senki nem örült, hogy távozunk a
táborból. És kimentünk a vonatállomásra, és ott hirdették ki a
nyertescsapatot, és a mi csapatunk nyert, a zöld csapat,és nagyon
örültünk. A hazautazás már nem is tűnt olyan hosszúnak, olyan gyorsan
elment, hogy észre sem vettük, és az volt benne a legrosszabb, hogy a
mentorokat ott kellett hagynunk.Aztán beértünk Ózdra, elköszöntünk
mindenkitől, és a pétervásáraiak szomorúan és fáradtan ültek föl a
buszra.
Ezeket az élményeket soha de soha nem fogom elfelejteni.
Hiányzik mindenki, puszilok mindenkit, köszönök mindent Pénzes Judit,
amit megtett értem.
Danó Melánia
