“A legfontosabb az, hogy ezek az emberek egy biztonságos kikötőbe jussanak, és engedjék őket kiszállni a hajóból.” – mondta Richard Gere a Proactiva Open Arms nevű civil szervezet mentőhajójának fedélzetén.
A hollywoodi sztár azért utazott Lampedusára, hogy felhívja a figyelmet annak a százhuszonegy embernek a helyzetére, akik nyolc napon keresztül hánykolódtak a tengeren. Hiába volt a fedélzeten harminc gyerek, köztük két csecsemő, az olasz és máltai hatóságok nem engedték őket kikötni.
A fedélzeten lévők közül sokan szenvedtek égési sérüléseket, sőt olyanok is voltak közöttük, akiket golyó sebesített meg líbiai fogságuk alatt. Legalább egyikük azt mondta, hogy a sérüléseit a tajouri tábor elleni támadás során szerezte a múlt hónapban. A sérüléseik és az elviselhetetlen hőség ellenére az olasz és a máltai hatóságok nem engedték őket kikötni.
A múlt héten derült ki, hogy az EU tovább növeli a jelenlétét a Földközi-tengeren, igaz nem azért, hogy kimentse a bajbajutottakat, hanem, hogy drónokkal figyelje meg a tengeren átkelőket. Ugyanezen a napon Olaszországban elfogadtak egy újabb törvényt, közismert nevén a “Salvini-rendeletet”, amely alapján lefoglalhatják a civil szervezetek mentőhajóit, és akár 1 millió euróra büntethetik azokat, akiknek a hajója olasz vizekre lép.
Ez csak a legújabb példa arra, hogy az uniós országok hogyan próbálják meg aláásni és büntetni a civil szervezetek tengeren végzett életmentő munkáját.A nemzetközi jog alapján ha valakit kimentenek a tengeren, azt egyenesen a legközelebbi biztonságos kikötőbe kell vinni, ahol segítséget kell neki nyújtani és lehetővé kell tenni számára, hogy menedéket kérjen. Ennek értelmében a Földközi-tengeren kimentett, Európa felé tartó embereket európai kikötőkbe kell vinni, mert ha visszaviszik őket Líbiába azzal önkényes fogvatartásnak, rossz bánásmódnak és kínzásnak teszik ki őket.
Az európai kormányok abbeli igyekezetükben, hogy megakadályozzák migrációt, alkut kötöttek a líbiai hatóságokkal: segítenek nekik minél több embert elfogni a tengeren, és visszavinni őket Líbiába. A támogatásuk ellenére – hajókat és kiképzést biztosítottak – a líbiai hatóságoknak nincs kapacitásuk a mentési műveletek koordinálására. Az eredmény pedig az, hogy a kimentett embereket nem lehet jogszerűen visszavinni Líbiába, de kikötni sem tudnak Európában, mert nem nem engedik nekik.
Azért, hogy véget vessenek az emberek Földközi-tengeren keresztül Európába jutásának, számos európai ország vonta vissza mentőhajóit. Az olyan civil szervezetek, mint a Proactiva vagy a Sea-Watch igyekeznek betölteni az űrt, de az uniós kormányok igyekeznek nekik keresztbe tenni. A civil szervezetek életmentő munkáját minden lehetséges módon próbálják megakadályozni: alaptalan nyomozásokat indítanak ellenük és felesleges bürokratikus akadályokkal is korlátozzák őket.
A Dublini rendelet az oka, hogy az európai országok nem engedik kikötni a hajókat, hiszen a szabályok értelmében nekik kellene segítséget nyújtani és lefolytatni a menekülteljárásokat. Mivel továbbra sincs olyan hatékony rendszer, amely megosztaná a menedékkérőkkel kapcsolatos felelősséget az európai országok között, ezért a frontországok -Olaszország, Málta, Görögország és Spanyolország – egyedül maradtak a helyzet kezelésében. Az Európai Parlament ugyan kísérletet tett a dublini szabályok reformjára, de ez elbukott pár ország ellenállásán.
Ahelyett, hogy igyekeznének kijavítani a nem működő rendszer hibáit, amely egyszerre hagyja cserben a frontországokat és nemzetközi védelmet keresőket, Európa vezetői inkább tudomást sem vesznek a problémáról. Az így keletkezett vákuumot pedig az olyan szélsőjobboldali politikusok mint az olasz belügyminiszter, Matteo Salvini használják ki a saját céljaikra.
Salvini érdeke, hogy senki se szálljon szembe az elképzeléseivel, mert így a félelemkeltéssel és az előítéletek kihasználásával egyre több szavazót tud maga mellé állítani. A megoldás nem könnyű, de az EU-nak muszáj lenne az életmentést priorizálnia az emberek megállítása helyett. Kell egy hatékony, kiszámítható és a nemzetközi jognak megfelelő mechanizmus, amely lehetővé teszi az emberek partraszállását, illetve egy olyan rendszer, amely igazságosan osztja el a menedékkérőkkel és menekültekkel kapcsolatos felelősséget az európai országok között.
Az Open Arms megosztott egy megható videót a Twitteren, amelyen Richard Gere kérdez egy apát arról, hány éves a fia. A férfi azt válaszolja, hogy nyolc hónapos. “Az én fiam is ennyi idős” – mondja Gere, majd a telefonján megmutatja neki fia fotóját.
Ebben a pillanatban a két nagyon különböző helyzetben lévő férfi közötti határok leomlanak. Két apa, akik a Földközi-tenger közepén ülnek egy hajón, és büszkén mesélnek egymásnak a fiaikról.
Azonban közülük biztosan csak az egyik férfi léphet ismét szárazföldre, és élhet biztonságban a gyerekével. A másikuk jövője sokkal kevésbé biztos.
