A közelmúlt egyik emblematikus
pillanata: egyetlen ember, bevásárlószatyor
mindkét kezében, dacosan áll egy sor hatalmas tank előtt nem messze a pekingi
Tienanmen tértől. Aztán a világ híradós kameráinak
kereszttüzében felemeli a jobb kezét, és megállásra inti a tankokat. Azok pedig
egy rövid időre, engedelmeskednek. Ennek a magányos férfinak a
tettét még emlékezetesebbé tette a borzalom, aminek a világ előző nap volt
tanúja.
1989. június 3-a estéjén kínai
tankok hatoltak be a Tienanmen térre, hogy vérbe fojtsanak egy addig példátlan
demokráciapárti mozgalmat. Több száz, talán több ezer ember
vesztette életét, amikor a hadsereg tüzet nyitott a diákokra és munkásokra, egy
hetek óta tartó politikai reformokat követelő békés tüntetés résztvevőire. Pontosan senki sem tudja, hányan
haltak meg, mert a kínai hatóságok azóta sem hajlandók nyíltan megvitatni, hogy
mi történt. Sőt, még beszélni sem
tanácsos róla.
A véres leszámolást követő
napokban a kínai hatóságok 21 fős körözési listát tettek közzé, amin állítólag
a szervezők szerepeltek. A lista első helyén Vang Tan
állt, aki később hat évet töltött börtönben. Vang Tan a fenti események előtt
a pekingi egyetem diákja volt, és demokratikus témákról szervezett
beszélgetéseket az egyetemen.
“Csak a mozgalom sok vezetőjének
az egyike voltam. Nem tudom, miért engem tettek a lista elejére.” mondta. “A mi generációnkat
foglalkoztatta a politikai helyzet. Fontos volt a politikai jövőnk. Sose
gondoltuk volna, hogy a kormány katonákat küld a saját polgáraira. Azt hittük,
csak meg akarnak félemlíteni.”
Amikor a katonák tüzet nyitottak
3-án este, Vang Tan épp a kollégiumi szobájában volt.
“Egy osztálytársam hívott,
valahonnan a tér közeléből. Azt mondta: ‘A rendőrség szétveri a
tüntetést. Halottak is vannak.’ Megpróbáltam eljutni a
Tienanmen térre, de a rendőrség lezárta az utat.”
“Sokkos állapotba kerültem.” – emlékszik vissza a férfi. “Három-négy napig megszólalni se tudtam.”
Barátai hetekig bújtatták Vang
Tant, a rendőrség végül július 2-án akadt a nyomára. Majdnem négy évet volt
börtönben, 1993-ban szabadult. Ekkor elhagyhatta volna az országot, de úgy
döntött, marad.
“Tovább akartam harcolni.
Kötelességemnek éreztem, azok emlékére, akik meghaltak. Még mindig reméltem,
hogy változást lehet elérni. Ezért maradtam.”
Alig két év múlva ismét
börtönben találta magát. A büntetés ezúttal 11 év volt. Két évvel később egészségügyi
állapotára való tekintettel kiengedték, azzal a feltétellel, hogy elhagyja az
országot.
“Nehéz döntés volt. Nagyon
nehéz, mert tudtam, hogy el kell válnom a családomtól. De ha visszautasítom,
börtönben tartottak volna. Onnan semmit sem lehetett volna csinálni.”
A Harvardon és az oxfordi egyetemen tanult, jelenleg az Egyesült Államokban él. Korábban néhány éven keresztül egy tajvani egyetemen tanított politikatudományt.
“Ha még mindig Kínában élnék,
nem tehetnék semmit. A rendőrség mindenhova követne, és nem léphetnék
kapcsolatba senkivel. Külföldön legalább szabadon beszélhetek.” mondta.
“Sose fogom megbánni. A
jövőnkért áldozatot kell hozni. Sose
bántam meg. Nagy pillanat volt, a kínai emberek lelkét megérintette a
demokrácia.”
A pekingi 1-es számú börtön
Lü Csinghuát nagyon is megérintette. Az ő élete is örökre
megváltozott 1989 tavaszán. 28 éves volt akkor. Ruhákat árult egy kis bódéban
Pekingben. Néhány napig figyelte a
Tienanmen téren tüntető diákokat, majd beszélgetni kezdett velük. Meg akarta
érteni, miért küzdenek. Pár nap múlva vizet kezdett hordani nekik, nemsokára pedig
csatlakozott is hozzájuk.
“Önként jelentkeztem
tudósítónak, a hangom miatt. A téren álltam, és hangosbemondón osztottam meg a híreket
a többiekkel. Éjjel egy sátorban aludtam.” mondja. “Nagyon élveztem. Boldog voltam
azokban a napokban. A mozgalom megváltoztatta az életemet.”
A dolgok azonban hamarosan
rosszra fordultak. Lü a téren volt, amikor a tankok felvonultak.
“Hallottam a golyók fütyülését,
és ahogy eltalálták az embereket. Valaki mellettem zuhant a földre. Aztán egy
másik. Futottam, csak futottam, hogy lőtávolon kívül kerüljek. Volt, aki
segítségért, mentőért kiáltozott. Egyre többen haltak meg.”
És a rémálom még éppen csak
elkezdődött. Lü Csinghua is a körözöttek
listáján találta magát. A rendőrök zaklatták a családját, erőszakot is
alkalmaztak. Nem volt választása, hátra kellett hagynia újszülött gyermekét, és
el kellett menekülnie Pekingből.
“Képtelen döntés volt. De az
életemet mentettem. Így hát elfogadtam, hogy el kell mennem.”
Veszélyes úton jutott el Hongkongba: az ár ellen úszott egy folyón, apró csónakban utazott. Onnan aztán New Yorkba
repült. 1993-ban megpróbált visszatérni
a hazájába.
“A rendőrök megállítottak, mikor leszálltam a repülőről. Láttam
édesanyámat, aki a lányomat tartotta a kapu másik oldalán, de nem engedték,
hogy beszéljek velük. “
2014 decemberében Lü lánya végül
csatlakozhatott hozzá az Egyesült Államokban, de őt magát sosem engedték vissza
Kínába. Még a szülei temetésére sem. Ő azonban nem bánt meg semmit.
“Soha nem felejtjük el, ami
történt. Helyesen cselekedtünk. Fiatal voltam és cselekedtem. Még mindig hiszek
benne. És tovább harcolok az emberi jogok érvényesüléséért Kínában.”
Éhségsztrájkoló pekingi diákok
