Kicsivel éjfél után, itt ülök a szobám parkettáján és még mindig nem tudom elhinni, hogy mindez megtörtént velem. A borítékomban lévő levelek már annyira gyűröttek, hogy óvatosan kell kivennem őket, mert minden nap legalább háromszor elolvasom az összeset. Hiányoznak az esték együtt, a nagy nevetések, a szomorú, őszinte és a boldog történetek, az összemosolygások. Néhány hónappal ezelőtt, félve vágtam bele ebbe a projektbe. Annyi mindentől kellett félnem akkor, hogy nem voltam biztos abban, hogy képes leszek végigcsinálni egy ekkora kalandot, megpróbáltatást. És most mégis itt ülök, és, nagyon nehezen tudom leírni azt, amit érzek. De valahol az elején kezdem…

Akció a Kínzás STOP kampány lengyelországi aktivista táborában

Vasárnap a találkozási pontunkon már mosolygós arcok fogadtak minket. Úgy érzem, kicsit provokatív ezt mondani, de tényleg mellbe vágott az a nyitottság, ami az amnestysek között fogadott. Minden napon voltak pillanatok, amelyeket képtelen leszek életem végig elfelejteni. Butaság lenne azt mondani, hogy a meetingen részt vevő 40 embert nem az amnesty köti össze. De, valójában nem csak a szervezet az, ami összeköt minket. A közös bennünk az, hogy mindannyian tenni szeretnénk egy jobb jövőért. A közös bennünk az, hogy mindannyian emberek vagyunk, ahogyan József Attila írja azt:

„Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppennéz téged, mert örül, hogy lát ma ittfehérek közt egy európait.”

Ez volt az European Youth Meeting.

________________________________________________

A csütörtöki és pénteki napot, azért szeretném még elmesélni, mert a szervezet szempontjából lényeges események ott történtek meg.

Utolsó előkészületek az utcai akció előtt

Csütörtökön alapvetően a napunk nagy részét Varsóban töltöttük, ahol délután 2-kor nekiláttunk az utcai akciónk élesítésének. Ezt a Castle Square-en, (lengyelül: Zamkowy w Warszawie-n) tettük meg. Itt egy szituációt ábrázoltunk, melyben 4 turista éppen képeket készít a térről, amikor 2-2 személy elkapja, székekhez vonszolja, kikötözi, majd bántalmazni kezdi őket. Ekkor egy aktivista meglátja, hogy mi történik és további aktivisták toborzásába kezd. Amikor már elegen vannak, akkor karjaikat egymásba fonva, sorokban haladva indulnak el, hogy felszabadítsák a kínzottakat, amely minden alkalommal sikerül is.

Ezt követően a csoport összeáll, és egy beszéd veszi kezdetét, melyben lengyelül, majd angolul beszélünk a kínzás ellenes kampány fontosságáról. Ezután, pedig a hatalmas táblákra (postcardokra) aláírásokat gyűjtünk. (Ennek a célja az volt, hogy sebtapaszokra az emberek nevüket felírva, letakarhassák a képeken szereplő áldozatok sebeit.)

A jelenetet kétszer játszottuk el, ez alatt nagyjából 3-500 aláírást gyűjtöttünk. (Összesen nagyjából 2 órát vett igénybe az egész akció.)

Szerintem, a legfantasztikusabb nem az volt, hogy ilyen eredményesek voltunk az aláírásgyűjtésben, hanem, hogy a tér minden szegletében érezhető volt a tenni akarás. Bármennyire fáradtak is voltunk már, mindig erőt adott az, hogy ránéztünk a mellettünk álló arcára és érezhettük a másik eltökéltségét.

Az akcióról folyamatosan próbáltam képeket feltölteni az internetre. Sajnos ezt a varsói internetes infrastruktúrának nem annyira tetszett. De, végül sikerrel jártam.

Az akció után még Varsóban időztünk egy kicsit, majd visszamentünk a hotelba, ahol kezdetét vette, utolsó, együtt töltött esténk.

Hazaérkezve, grill fogadott minket, mi, pedig vacsora után, ismét egy nagy körbe ültünk a kert szélén (ahogyan az első este) és tradicionális dalokat énekeltünk egymásnak.

Mindenki nagy erőkkel próbálta szavakba formálni, hogy mit üzenjen a másiknak, és a konferencia terem falára kiragasztott borítékok egyre csak teltek, ahogy az este, hajnalba nyúlóan a végéhez közeledett. Tudok, hogy hamarosan itt valaminek vége lesz.

Ritával, a világ legviccesebb és legaranyosabb aktivistájával még hajnali 1 körül volt egy elég mély beszélgetésem. Ezután, viszont, úgy éreztem, hogy el kell mennem aludni, mert az elmúlt 4 éjszaka után nem leszek képes végigcsinálni a következő napot.

Másnap kicsit kótyagosan mentünk le az étkezőbe, ahol mindenki másnapos és szomorú volt egyszerre. (Ezt, azt hiszem, nem kell elmondanom, de ez a legrosszabb kombináció, amit el lehet képzelni.) Persze, azért jókat mulattunk egymáson.

A konferencia szobában még előkészületek folytak az utolsó workshopra, amelyen mi már nem tudtunk részt venni, mert a repülőgépünk elég korán ment el. A falról levettem a borítékomat és úgy éreztem, hogy mindenkinek meg kell köszönnöm, hogy részese lehettem valaminek, amit soha nem fogok elfelejteni. Így, kiálltam és hangosan megköszöntem, hogy ilyen értékes emberekkel lehettem együtt. A beszéd vége már kezdett egy kis elérzékenyülésbe átnyúlni, így gyorsan abbahagytam és visszaállítottam a Badass énem. Előtte, viszont még kaptam néhány csodálatos ölelést.

Hát ez volt a European Youth Meeting 2014-ben.

Ilyen is csak egyszer történik az emberrel. (Kivéve, ha időutazó. Úgyhogy, azt hiszem az leszek, mert már most iszonyatosan hiányzik mindenki.)

És itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megköszönjem az Amnesty International Magyarországnak a hatalmas lehetőséget, bizalmat, kitartást, erőt, szeretetet, elfogadást, támogatást, hogy engem, minket választottatok és ígérem, hogy ezután ezerszer annyi energiát fogok befektetni a projektekbe, mint bármikor ezelőtt. Ti vagytok a legjobbak!

Bejegyzés helye:Kínzás STOP!