Január végén - február elején immár hetedik alkalommal szerveztünk négynapos képzést azok számára, akik érdeklődnek oktatási programunk tartalma és módszerei iránt és szívesen kipróbálnák magukat a képzői szerepek valamelyikében. Törőcsik Edit személyes hangvételű beszámolójából kiderül, hogy milyen élmények hatására csatlakozott hozzánk és milyen élményeket szerzett a lelkes csapat tagjaként.

Amikor kisgyerek voltam a híradóban állandóan egy humanitárius katasztrófát mutattak. Úgy emlékszem minden este. Ez még akkor történt, amikor hétfőn mindig adásszünet volt, és az esti híradó időpontjában majdnem az egész ország tévét nézett. Apukám is, engem meg érdekelt. Az Alföld közepén esténként az etióp éhező gyerekeket bámultam. Hogy mennyire soványak, hogy legyek mászkálnak az arcukon, hogy annyi erejük sincs, hogy ezeket elhajtsák, hogy egy korty víz mekkora kincs. Akkor láttam először éltemben, hogy vannak olyan emberek, szervezetek, akik segítenek. Én is akartam. Mondjuk ez abban az időben kimerült azzal, hogy a rossz-evőségemen azért változtattam, mert anyukám azt mondta, hogy egyem meg amit elém tesz, ne kelljen kidobni, mert Afrikában éheznek. Mentségemre szóljon, hogy tíz éves voltam, abban a korban, amikor még a gyerekek hisznek anyukájuknak. De valami elkezdődött. Kicsit többet ettem, és figyelemmel kísértem mi történik Etiópiában. Aztán másra is figyeltem, de tudom, hogy nekem dolgom van még Afrikában, a homokban.

Segíteni kicsiben is lehet. Vagy kicsiknek. Az egyik testvérem hat évvel fiatalabb, mint én, szerettem vele lenni. Főleg amikor kisbaba volt. Nehezen ment a tápszer utáni büfizés, én egy egészen új technikát találtam ki, hogy tutira sikerüljön már. Lábainál fogva lelógattam és már jött is. Boldogan újságoltam anyukámnak, hogy mit találtam ki, sőt be is mutattam, majd egy darabig nem segíthettem a kisöcsém táplálkozását.

Aztán a gondtalan diákévek után nehezebb dolog következett. Gyerekem született. Elhatároztam, hogy megmutatom neki a világot. Elméletben és gyakorlatban is. A gyakorlat az utazás itthon és külföldön egyaránt, az elmélet pedig az, hogy mindenről, tényleg mindenről beszélek vele. Hétköznapi dolgoktól, a szerelmen át, a testi változásokig és elváltozásokig, a szegénységről, a hajléktalanokról, a tanulás fontosságáról, a hitről, a szexről, a válásról, az emberi jogokról, a választás szabadságáról, az iskolai zaklatásról, a tiszteletről, a mások nem bántásáról, a gondolkodás mindenek felettiségéről. Nem tudtam, hogyan jó ezekről beszélni vele, próbáltam a legjobb tudásom szerint megoldani, és nem sokkolni, ha lehet.

Az elmúlt évek történései Európát és a világot is próbára tették. Semmi sem fekete vagy fehér. Próbáltam jogászi oldalról megközelíteni a problémát, végül is az lennék, vagy mi a szösz, de éreztem, hogy lépnem kell. De hogyan és merre? És eszembe jutott: emberiesség, emberi jogok, azok tisztelete, fontossága és védelme, Magyarországon és nemzetközileg, drámapedagógiai eszközökkel a részvevők cselekvő bevonásával, elgondolkodtatásával.

Így kerültem az Amnesty International honlapjára.

Az Amnesty több mint hétmillió ember globális mozgalma. Olyan embereké, akik kiállnak az igazságtalanságok ellen. És azt is tudják, hogy a társadalom érzékenyítését a gyerekeknél érdemes elkezdeni. Én még csak a sajátomnál próbáltam, de kerestem a jó módszert. Itt azt is megtaláltam. Két hétvégén át játékokkal, drámapedagógiával megmutatták nekünk, hogy hogyan kell jól beszélnünk arról mi az, hogy ellenség- ellenfél, hogyan jutunk el ide a kutyáktól és a macskáktól, akik köztudottan utálják egymást. Vagy ez csak téves sztereotípia? És még az ádáznak hitt ellenfelekben is van sok közös pont. Vagy még annál is több mint amit gondolnánk?

Mi lenne, ha….? Ki a menekült? És utána mi lesz? A nemzetközi jog és egyezmények szabályozzák, ám mégsem működik a rendszer jól. Kell hozzá, empátia, emberség, érzékenység, hogy megérthessük és megértethessük, hogy bármikor bármelyikünk kerülhet kiszolgáltatott helyzetbe.

Mi a gyűlölet-bűncselekmény? Mi az előítélet? Hogyan lehet előítéletekből népirtás? Hogyan ismerjük fel? Miben más? Mik az a védett kisebbségek? Ezeket még egy felnőtt sem biztos, hogy pontosan tudja. Ezért kell beszélnünk róla. Mert mindannyiunkat érint.

Azt nem tudom, hogy a többi húsz társam miért csinálta velem együtt végig a két hétvégét, gyakorolt, játszott, elemezett és vizsgázott. Az biztos, hogy gazdagabbak lettünk. Egymás társaságában, egymás társaságával, tudással, hogy hogyan tudjuk továbbadni azt, ami fontos nekünk, az emberi jogokat, egymás tiszteletét.

Köszönöm, hogy részese lehettem.

Köszönöm Amnesty International Magyarország!

A honlapunkon további információt találsz a Képzők képzéséről és emberi jogi oktatási programunkról. Ha a beszámolót elolvasva te is csatlakoznál képzői csapatunkhoz, itt jelentkezz. Ha úgy érzed, ez a szerep nem a tiéd, de támogatni szeretnél bennünket, itt teheted meg.

Bejegyzés helye:Emberi jogi oktatás