Az ENSZ Humanitárius Ügyek Koordinációs Hivatala szerint az iraki humanitárius válság „az egyik legnagyobb, legbonyolultabb és leggyorsabban változó” a világon. És még ez a leírás sem adja vissza pontosan az otthonukat elhagyni kényszerülő civilek szenvedését.

Az elmúlt két hétben az Amnesty International kutatói Irakban több száz belső menekülttel (olyan ember, akinek el kellett hagyni az otthonát, de nem lépte át az ország határát) készítettek interjút. Mindannyian annak a 3,4 milliós csoportnak a tagjai, akiknek el kellett hagyniuk az otthonukat, és jelenleg befogadó közösségekben, illetve táborokban, iskolákban, mecsetekben és félkész épületekben laknak. Sokan közülük túlzsúfolt és és nyomorúságos körülmények között élnek, alig védve a naptól és a gyakran 50 fok felé kúszó hőmérséklettől. Sokan alig vagy egyáltalán nem férnek hozzá a legszükségesebb szolgáltatásokhoz sem.

Néhányan azok közül, akikkel beszélgettünk a katonai műveletek elől menekültek, míg mások több mint két éve otthontalanok, azóta, hogy az Iszlám Állam nagy kiterjedésű területeket foglalt el Irakból 2014-ben. Sokan nem térhetnek haza, mert még folynak a harcok. Mások arra várnak, hogy felszámolják az utolsó aknamezőket is, és legalább néhány alapszolgáltatás helyreálljon. A Popular Mobilization Unit (egy elsősorban síita milíciákat tömörítő ernyőszervezet) és a pesmerga erők (Irak kurdisztáni régiójának fegyveresei) szintén akadályoznak embereket abban, hogy visszatérjenek az Iszlám államtól visszafoglalt vagy ellenőrzésük alatt soha nem tartott területekre.

Mindegyik családnak, akikkel beszéltünk megvolt a maga elképesztő története arról, milyen az Iszlám Államban élni, hogyan menekültek el onnan, és arról is meséltek, hogy jelenleg milyen kilátástalan és reménytelen a jövőjük.

Ahmed Alavi Abbász nyolc gyermeke közül ötöt vesztett el, miután elmenekültek a kirkuki Havijában dúló harcok elől. Ezt mesélte:”Június 1-jén hajnali fél kettőkor indultunk el a falunkból. Összesen 130 ember, köztük a feleségem és nyolc gyermekünk. Nem használhattuk a főutat, mert a Daesh (az Iszlám Állam arabul) lőni szokott a menekülőkre...Kilenc órát gyalogoltunk tüskék és kövek között, völgyeken és árkokon keresztül... Hirtelen egy robbanás, valaki aknára lépett. 11 ember, köztük öt gyerekem halt meg ott.”

Sanaa, az ötgyermekes anya – a legidősebb közülük 14 éves – július 7-én éjjel egy hegyre mászott fel Baashiqában: ”A Daesh emberei őrködtek a faluban, ezért halkan kellett mozognunk. Félúton jártunk, amikor a legkisebb lányom elkezdett sírni, így a katonák meghallottak minket. Elkezdtek a levegőbe lőni, ezért még gyorsabban másztunk. A tüskéktől a lábam és a bokám vérezni kezdett. Felnéztem és láttam, ahogy egy pesmerga harcos int nekünk, hogy másszunk tovább, majd kinyúlt és felhúzta a gyerekeket... Egyik gyerekem elejtett egy táskát, azt hittem, hogy a kislányom esett le. Azt hittem, meghalt, nem tudtam megmozdulni. A persmerga felhúzott, azt mondta „most már biztonságban vagy”, én pedig ott helyben elájultam.”

Mások számára az utazás letartóztatással, eltüntetéssel vagy a szeretteik halálával ért véget.

Egy férfi, akivel az Amariyat al-Falluja táborban találkoztunk elmesélte, hogyan menekült el Fallúdzsából június 3-án:

„Legalább 1300 férfi, a feleségeik és a gyerekeik volt a csoportban, amikor fegyveresekkel találkoztunk Shuhadánál. Azt hittük, a hadsereg, de kiderült, hogy a Hezbollah Brigádok (egy Irán által támogatott iraki síita paramilitáris erő). A férfiakat elválasztották a nőktől és a gyerekektől, több százukat azóta sem látta senki.” Ő a 605 szerencsés férfi és fiatal fiú közé tartozott, akiket június 5-én az Amariyat al-Fallujah táborba vittek, miután megkínozták vagy más módon bántalmazták őket. Sokan meghaltak a fegyveresek fogságában. További 700 emberről semmit sem tudni.

Azok, akik túlélték az Iszlám Államot és az menekülést is, elkeserítő jövővel néznek szembe. A folytatódó harcok és az utazási tilalmak miatt kevés a remény a hazatérésre. A szunnita belső menekültek szabad mozgását önkényesen korlátozzák Közép-Irakban és Irak kurdisztáni részén is. Ahhoz, hogy a táborokból a városokba költözhessenek, elképesztő mennyiségű hivatali eljáráson kell keresztülmenniük, a szabályok persze kormányzóságról kormányzóságra változnak, és sokszor az eljáró tisztviselő vagy fegyveres szeszélyétől függ a sorsuk. Sokak számára ahhoz is különleges engedély kell, hogy orvosi kezelés céljából elhagyhassák a tábort.

Egy hat gyermekes apa a dohuki táborból a falu felé mutatott: ”A feleségem és a fiatalabb gyerekeim ott laknak. Nekem és a 16 éves fiamnak nem engedik meg, hogy velük lakjunk, foglyai vagyunk ennek a tábornak..azt mondták biztonsági intézkedés. Hogyan tudnánk így élni?”

Miközben Moszul – Irak második legnagyobb városa és az Iszlám Állam egyik központja - visszafoglalása miatt egyre komolyabb katonai műveletek zajlanak a térségben, komoly kétségek merülnek fel, hogy az iraki kormány és a nemzetközi közösség tud-e megfelelő humanitárius segítséget nyújtani a menekülő embereknek. Sürgősen újabb nemzetközi forrásokra lenne szükség, hogy elkerüljük a katasztrófát, a hatóságoknak pedig meg kell akadályozniuk, hogy a fegyveres erők további jogsértéseket kövessenek el.

„Mi lesz velünk?” - kérdezi egy nő, aki a ninivei kormányzóságban található Imam Gharbi nevű faluból menekült el. Sógornője útközben meghalt, unokaöccsét pedig katonák – a gyanú szerint az Iszlám Állam támogatói – fogták el. Számára, ahogyan a több millió iraki belső menekült számára, az élet egy mindennapi küzdelem, és teljesen bizonytalan, hogy mit tartogat számukra a jövő.

Bejegyzés helye:I Welcome