„Nagyon nehéz volt az utazás, különösen a gyerekemnek” - meséli Noor, a 27 éves afgán nő. „Miközben a könnyeit törölgetem naponta, látom rajta, hogy retteg.”

Noor* Horgosnál, a szögesdróttal megerősített kerítésnél lévő tranzitzóna előtt várakozik a magyar-szerb határon. Minden reggel – több száz másik emberhez hasonlóan – idegesen nézi végig a kihelyezett listát, hogy lássa, mennyit kell még várnia. Ez a lista határozza meg több több száz ember további sorsát – olyan emberekét, akik hónapok vagy akár évek óta úton vannak. Ez egy várólista a Magyarországra és az Európai Unióba belépni akaró menekültek és menedékkérők számára.

Noor arra kér minket, hogy egy kicsit távolabb beszélgessünk a gyerekétől, mert már így is túl sok minden látott és hallott.

„Nagyon nehéz az életünk... Veszélyes volt elhagyni az otthonunkat, de nem volt más választásunk.” - meséli. „Az az álmom, hogy a kislányom boldog legyen. Szeretném látni, hogy iskolába jár, tanul és végre biztonságban van.”

Noor története ismerős: Afganisztánból Törökországba mentek, onnan egy hajóval Görögországba, ahol megrekedtek rettenetes körülmények között mielőtt Macedónián keresztül Szerbiába értek.

Most pusztán nevek és számok egy végtelen várólistán, miközben próbálják túlélni a napokat. A táborok Kelebia és Horgos mellett vannak. Ezek az úgynevezett „elő-tranzitzónák”, ahol azoknak kell várakozniuk, akik menedéket akarnak kérni Magyarországon.

A tisztálkodási lehetőséget néhány csap és mobilvécé jelenti a kerítés mellett. Nincsen zuhany, nincsen hely a gyerekeknek, ahol játszhatnának vagy a felnőtteknek, ahol pihenhetnének. A legtöbb család egész nap itt van az összetákolt sátraikban, hogy legalább ne a koszban vagy a tűző napon legyenek. Sokan közük a hátukon cipelték vagy kerekesszékben tolták idáig öreg szüleiket, hogy végre Európába érjenek. Találkoztunk egy mindenórás terhes nővel, újszülött gyerekeiket magukkal cipelő asszonyokkal, és családokkal, akiknek mindenüket hátra kellet hagyniuk, miután az Iszlám Állam vagy a tálibok megsemmisítették az otthonukat.

Ezek a táborok - amelyeket először figyelmen kívül hagytak, manapság pedig már őriznek a szerb határőrök - jelenleg nagyjából 600 embernek adnak otthont. Horgosnál 400, többségében fárszit, Kelebiában pedig 200, elsősorban arab és kurd nyelvet beszélő van. Nagy többségük kisgyermekes család.

A közös nyelv miatt egyszerűbb a táboron belül egymással kommunikálniuk, emiatt pedig nyugodtabbak az emberek. De a több hetes várakozás így is idegtépő.

A konténereket, ahol a magyar hatóságok a kérelmek elfogadhatóságáról döntenek, csak rövid időre nyitják ki reggelente. 15 embert engednek be egy nap mindkét tranzitzónába. A kevés szerencsést a táborvezetők által összeállított és a magyar Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal által „hitelesített” listák alapján engedik be. Több szervezet készített felméréseket a táborban élők körében, de hivatalosan nem szűrik ki a különleges bánásmódot igénylőket.

A lista legkisebb pontatlansága borzalmas következményekkel járhat. E., egy 17 éves afgán kísérő nélküli kiskorú egy családdal jutott el a határhoz. Azonban a neve valamiért nem szerepelt a listán a család tagjainak nevei mellett, ezért 45 nap várakozás után (miközben senki sem kérdezett tőle semmit) visszaküldték a táborba, és ezzel a lista alján találta magát. Egy másik listán kéne lennie – mondták a hivatal emberei és kilökték az ajtón.

Kelebiában találkoztunk egy héttagú Észak-Kelet Szíriából származó kurd családdal. „Hallottatok a városunkban történt hatalmas robbanásról?” - kérdeztek minket. „Eljöttünk, mert az Iszlám Állam elfoglalta a városunkat, megölték a férfiakat, a nőket pedig elrabolták.”

Korábban már eltöltöttek négy hónapot a borzalmas Idomeni táborban a görög-macedón határon.

Az anya bármelyik pillanatban szülhet: hogy Szerbiában vagy Magyarországon születik meg a gyermeke, azt még nem tudják.

Horgoson egy nyolctagú afgán családdal is beszélgettünk. A legkisebb gyerek három éves, a beszélgetés közben a karunkba kapaszkodik, játszani akar velünk. Az anyja súlyos beteg, komoly fájdalmai vannak. Annak ellenére, hogy azonnali kezelésre lenne szüksége, nem jut be.

„Nagyon félünk” - meséli a férje. „Nem tudjuk, hogy mit csináljunk.” Egy hónapja vannak Horgoson, a listán a 127. helyen szerepelnek. Mivel láthatóan nincs esélyük arra, hogy korábban bejussanak és a nőt végre ellássák, várakoznak, félnek és nem tudják, hogy mit tartogat számukra a jövő.

Azok, akik végül átjutnak a határon Magyarországra és az Európai Unióba jutnak, azonban hamar rájönnek, hogy ez nem az ígéret földje. Rengeteg nehézség és még sokkal több könny vár rájuk.

A menekülteknek nem lenne szabad az életüket kockáztatniuk és megjárniuk poklot, hogy biztonságra leljenek Európában. Biztonságos és legális migrációs csatornákra, és arra lenne szükség, hogy az emberi méltóságukat tiszteletben tartsák.

*Noor nevét a kérésére megváltoztattuk.

A cikk ma jelent meg a New Internationalist-ben.

Bejegyzés helye:I Welcome