A világ példa nélküli humanitárius krízishelyzettel néz szembe. Az ENSZ 1951. évi Genfi Egyezménye elfogadásának 65. évfordulóján 65 millió ember van a világon, akinek el kellett hagyni az otthonát, a legtöbben a második világháború óta. Körülbelül a harmaduk menekült, a menekülteknek legalább a fele gyerek. Mégis halogatják és próbálják kiüresíteni az egyetlen, erre az elképesztően sürgető problémára nemzetközi szinten megoldást kereső kezdeményezést.

A világ példa nélküli humanitárius krízishelyzettel néz szembe. Az ENSZ 1951. évi Genfi Egyezménye elfogadásának 65. évfordulóján 65 millió ember van a világon, akinek el kellett hagyni az otthonát, a legtöbben a második világháború óta. Körülbelül a harmaduk menekült, a menekülteknek legalább a fele gyerek. Mégis halogatják és próbálják kiüresíteni az egyetlen, erre az elképesztően sürgető problémára nemzetközi szinten megoldást kereső kezdeményezést.

A tavalyi év végén az ENSZ-főtitkára, Ban Ki-Mun javaslatot tett egy alapvető változásokat hozó globális szerződésre, amely igazságosan osztaná szét a világ államai között a menekültek védelmének a felelősségét. A javaslat egy összehangolt globális cselekvési terv nagyszámú menekült megindulása esetére. Kezelné a látványos igazságtalanságokat is, például azt, hogy a világ menekültjei 86%-a fejlődő országokban él, míg a leggazdagabb országok esetleg elismerik a menekültek jogait, de a szerepvállalás sokszor megmarad a szavak szintjén. Most egy jobb, igazságosabb megoldás bukkant fel, amelyben a gazdagabb országok is jobban kiveszik a részüket a tennivalókból.

De ez a terv, a Globális Szerződés a menekültügyi felelősségmegosztására nem biztos hogy valóban létre fog jönni. Az ENSZ tagállamai július végéig fogalmazhatják meg a javaslataikat, mielőtt egy szeptemberi ENSZ-csúcstalálkozón elfogadhatják a tervezetet. Az Amnesty International elemzése a tagállamok javaslatairól arra utal, hogy könnyen lehet, a világ elszalasztja a lehetőséget az egyre súlyosbodó probléma kezelésére.

Néhány állam megpróbálja felvizezni a tervet a saját szándékai szerint, hogy csak bizonytalan látszatintézkedések szülessenek, amelyek nem mozdítják előre a helyzetet, vagy akár még rontanak is rajta. A szolidaritás helyét átveszik a nemzeti vagy regionális érdekek, a bátorság helyébe a túlzott elővigyázatosság lép. Az eredmény így megint egy szépen fogalmazott szöveg lenne, ami továbbra is lehetővé teszi semmittevést, ahogy azt megszoktuk. Ha ez tényleg bekövetkezik, akkor a vezetőink nem csak a több tízmillió menekültet és otthonát elvesztett embert hagyják cserben, hanem mindenki mást is.

Bár a mellébeszélőknek változatos indokaik vannak, de Ausztrália, Kína, Egyiptom, az Európai Unió, India, Oroszország, Pakisztán és az Egyesült Királyság és más államok legtöbbször egyszerűen a saját érdekeiket helyezik előtérbe. Voltak, akik szerint a megállapodás érintené az államok szuverenitását vagy a választások kimenetelét. Azok a fejlődő országok, amelyek gazdasága számára előnyös a migráció, a kérdést is bevonnák egy nagyobb léptékű egyezménybe, amely 2018-ig halogatná a megoldást. Mások azt szeretnék, hogy továbbra is zavartalanul próbálhassák elrettenteni a feléjük indulókat akár gyerekek vagy teljes családok fogva tartásával.

Tavaly az ENSZ elfogadta a 17 Fenntartható Fejlődési Célt. A programnak része, hogy „minden emberi lény kiteljesítheti önmagát méltóságban, egyenlőségben, egészséges környezetben”. Ezek a „célkitűzések, amelyek átalakítják a világot” mindenki számára jólétet és önmegvalósítást ígérnek.

Az ENSZ ezt tartotta szem előtt, amikor kijelentette, hogy kiindulópontként kezeli az 1951. évi Genfi Egyezményt és az 1967. évi kiegészítő jegyzőkönyvet, amikor kidolgozza az új programját a mostani és a jövőbeli olyan esetek kezelésére, amikor nagyszámú ember indul meg határokon keresztül. Az ENSZ egy májusi jelentésében felvázolt egy tartós, globális rendszert, amely hosszútávon biztonságosan, szabályozottan és rendezetten segítheti a menekülteket.

De a történelmi áttörés helyett lehet, hogy történelmi kudarc előtt állunk. Nem várathatjuk tovább a több millió menekültet, akik néha már évtizedek óta olyan országokban élnek, amelyek nem tudnak megfelelően gondoskodni róluk. Egy legyengített megállapodás, ami nem hoz döntő fordulatot csak állandósítaná a szükségtelen szenvedést, és életeket tenne kockára, értelmetlenül elpocsékolva számtalan férfi, nő és gyermek lehetőségeit.

Az Amnesty International javasolt egy ötpontos tervet az ENSZ tagállamainak, hogy egyenlően osszák meg a menekültek ellátásának és segítésének felelősségét, például a bruttó hazai össztermék, a munkanélküliségi ráta és egyéb objektív adatok alapján. A felelősség megosztása milliókat menthetne meg a szenvedéstől vagy a haláltól, és a menekülteknek valódi, biztonságos és legális migrációs csatornákat nyitna. De kézzel fogható intézkedések helyett a tagállamok felvizezték az eredeti javaslatokat, és a halogatás miatt még az sem biztos, hogy mikortól vezetnék be ezeket.

Pedig a menekültválság kezelése lehetséges. A nemzetközi közösség már megmutatta, hogy képes megoldani olyan összetett globális feladatokat, mint a Fenntartható Fejlődési Célok kidolgozása, vagy a párizsi klímamegállapodás tavaly decemberben. A globális menekültválság igazából a vezetés válsága, nem az erőforrások hiánya. A nemzetközi közösség válasza az indokínai menekültválságra az 1970-es és 80-as években bebizonyította, hogy a világ az ENSZ-en keresztül képes gondoskodni többszázezer emberről, hogy a gazdag országok képesek együttműködni és vállani a felelősséget a menekültek segítéséért.

Bejegyzés helye:I Welcome