Ghias Aljundival beszélgettünk, aki 18 évvel ezelőtt Szíriából érkezett az Egyesült Királyságba. Tavaly óta több ezer önkéntessel együtt segíti a Görögországba érkező menekülteket. Arra azonban nem számított, hogy egy nap a saját családját fogja kimenteni egy gumicsónakból.

Amikor Leszboszra utaztam, nem is sejtettem, hogy egyszer a családom is a szigetre fog érkezni egy kis gumicsónakban. 100%-ban véletlen volt.

Ragyogó, napsütéses, de hideg decemberi nap volt. Soha életemben nem éreztem még annyira furcsán magam. Rettenetesen nehéz volt, soha nem akartam, hogy ez megtörténjen.

Senki nem akart eljönni Szíriából. Mi Tartúszból származunk, a Földközi-tenger partján fekvő szép kis városból. De mivel én újságíró voltam és az emberi jogokkal foglalkoztam, négy évre börtönbe zártak és megkínoztak, így 1999-ben elhagytam az országot és Angliába jöttem.

A testvérem, Safi, egy mobiltelefon szaküzletet vezetett Tartúszban egészen tavalyig, amikor valaki rálőtt az üzletre és túl veszélyessé vált maradnia. Az unokaöcsém Mazin, a kötelező katonai szolgálat elől menekült. Először Libanonba, majd onnan néhány napon belül Törökországba mentek.

Aztán azt üzenték, lefizettek valakit, aki átviszi őket Leszboszra. Mindent megtettem, hogy lebeszéljem őket a veszélyes hajóútról – még kölcsön is kértem volna, hogy Törökországban tartsam őket. De másképp döntöttek, és persze segítettem nekik.

Így hát azt tanácsoltam, ne éjszaka utazzanak, mert ha baleset történik, nagyobb az esélye, hogy megfulladnak; vegyenek esőkabátot, húzzanak műanyag zacskót a lábukra, és elmondtam nekik, hogy a legtöbb mentőmellény hamisítvány.

És próbáljanak nem sikoltozni, mert az megijeszti a gyerekeket.

PrivateGhias csak azután tudta meg, hogy ez a kislány az ő három éves unokahúga, Sirin, miután kimentette a vízből.

17 év után újra együtt

Pontosan tudtam, hova fognak érkezni, mivel WhatsAppon megosztották a helyzetüket. A török partoktól 1 óra 50 perc volt az út. Várakozás közben úgy éreztem, mintha valahol egészen máshol lennék, egy buborékban.

A hátamon csúsztam le oda, ahova a hullámok kisodorták a testvérem hajóját. Nehezen lehetett ott leereszkedni, a kezem telement tüskékkel és tiszta vér lett.

Egyedül Safit ismertem fel, pedig őt sem láttam már 18 éve. A sógornőm, Nina zokogott. Azt gondolta, elvesztette a kisbabáját, mert a csónakban a rémült emberek ráléptek a hasára. Mikor az orvos kollégáim megvizsgálták, hallottak szívhangot. Rengeteg gyermeket mentettem ki, köztük a hároméves unokahúgomat, Sirint is – csak később tudtam meg, hogy ő volt az.

Moriába mentünk, a hivatalos táborba, hogy regisztráljuk őket, de nagyon zsúfolt volt – az emberek a szabad ég alatt aludtak, pedig nagyon hideg volt. Találnom kellett valamilyen szállást az éjszakára a családomnak – a menekültek nem bérelhetnek szállodai szobát és nem utazhatnak taxival sem. Végül egy görög férfi ajánlott szállást az éjszakára.

Elvittem őket vacsorázni, aztán visszamentem az éjszakai műszakra. Egész éjjel sokkos állapotban pakoltam ki a csónakokat.

A családom továbbutazott Németországba, és mostanra megkapták az engedélyt, hogy ott lakjanak. Nyelviskolába járnak és egy óvodai helyre várnak. A helyiek nagyon kedvesek velük. Hihetetlenül jóra fordult minden. A sógornőm azt mondta: “Most embernek érzem magam”. És egészséges kisfiúnak adott életet.

PrivateGhias (középen) és a családja. Veszélyes tengeri úton érkeztek Törökorzságból Leszboszra, ahol 18 külön töltött év után újra találkoztak. Görögország, 2015 december .

Az a legnehezebb abban, ha menekült vagy...

A legnehezebb abban, ha menekült vagy, hogy az emberek azt éreztetik veled, hogy nemkívánatos vagy, mintha azért jöttél volna, hogy kifoszd őket. Pedig a menekültek nem az állásukat akarják.

Egyszer kimentettem egy hatnapos csecsemőt, aki reszketett a hidegtől. Az anyukája nagyon fiatal volt. Megkérdeztem, miért vágott neki egyedül az útnak. “Repülőkről bombáztak minket és rengeteg ember meghalt – mesélte – úgyhogy fogtam a kisbabámat és csónakba szálltam, hátha túléljük.” A férje akkor tűnt el, amikor három hónapos terhes volt, a rokonai meghaltak, mi mást tehetett?

Ő a példaképem. Most Svédországban van, még menekülttáborban, de már biztonságban a gyermekével együtt. Valahányszor megkérdezem tőle, hogy érzi magát, mindig azt válaszolja: “Boldog vagyok. Nincs több kazettás bomba.”

Annyi embertől hallottam, hogy ha tűzszünet lenne Szíriában, egy napig sem maradnának tovább Európában. A túlélés egyetlen módja a menekülés.

Minden más, ha szívesen látnak

Most sokkal rosszabb a helyzet Görögországban, mint amikor a családom megérkezett. Az EU-Törökország alku miatt, amelynek értelmében az embereket vissza lehet küldeni Törökországba, Moria március óta zárt menekültügyi őrzött központ lett.

Az emberek itt ragadtak Görögország belsejében, borzasztó körülmények között élnek és nagyon kevés segítséget kapnak. Amikor nemrég Athénban önkénteskedtem, azt láttam, hogy a rettentő hőségben három napos újszülötteket küldenek vissza a kórházakból a sátrakba. A kétségbeesés kézzel fogható.

Ebben a válsághelyzetben nagyon sokat számít az önkéntesek és az aktivisták segítsége. A kilencven százalékunk maga állja a költségeket. Még soha nem ijedtem meg és soha nem találkoztam agresszív menekülttel. Mindannyian tudják, hogy nekik segítünk.

Ha az embereket jó szívvel fogadják, az reményt ad nekik – erre pedig minden másnál nagyobb szükségük van. Fontos, hogy megtalálják a helyüket, és úgy érezzék, senkinek nincsenek útban. Ez visszaadja az emberségüket és a méltóságukat.

Ezért olyan fontosak az olyan megoldások mint az áttelepítés. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy tétlenül nézzük, amint a gyermekeikkel együtt kockázatos hajóutakra vállalkoznak, ahol ki vannak szolgáltatva az embercsempészeknek, vagy, hogy évtizedekre Kenyához és Pakisztánhoz hasonló helyeken rekedjenek.

Ha biztonságban és legálisan utazhatnak a védelmet nyújtó országokba, az azt jelenti, hogy élhető jövőt tudnak biztosítani a gyermekeik számára. Egyetlen szülő sem szeretné, hogy a gyermekei holmi bizonytalan átmeneti szálláson nőjön fel – mindenki azt akarja, hogy a gyermekei iskolába járhassanak, biztonságban legyenek és otthon érezzék magukat.

A védelem nem holmi ajándék a menekülteknek, hanem alapvető emberi jog. Fel kell szólítanunk rá a kormányokat, hogy találjanak együtt megoldást, most.

Szólítsd fel a magyar kormányt, hogy vegye ki a részét a globális menekültválság megoldásából és nyújtson védelmet a háborúk és üldöztetések elől menekülőknek. 

Csatlakozz az Élet határok nélkül nyilatkozathoz és tegyél velünk együtt egy élhetőbb és befogadóbb Magyarországért:

NYILATKOZAT

Bejegyzés helye:I Welcome