Tegnap egy hányattatott sorsú afgán házaspár érkezett a szigetre, a reggeli műszakban dolgozók elszállásolták az anyát és a négy kisgyerekét a családoknak fenntartott lakásokban, de már akkor vita alakult ki a nő és a férje között. A nő fenyegetve érezte magát, ezért a társaim úgy döntöttek, hogy a férjét az egyedülálló férfiaknak fenntartott sátrakban szállásolják el.

Egy orvos fordító segítségével elbeszélgetett a nővel, és hamar kiderítette, hogy sokkot kapott, valószínűleg a hajózás élményétől. Úgy állapították meg, hogy ez ideiglenes zavart okozott a nő fejében, de nem jelent veszélyt a többiekre és a gyerekeire nézve. A szobában rajtuk kívül 27 ember aludt...

Éjjel 1 órakor járt volna le a műszakom, ekkor tudtuk meg, hogy az éjjeli váltásból mindenkinek ez az első napja a táborban, rövid mérlegelés után úgy döntöttem, hogy maradok, mivel ránézésre én voltam az előző csapatból a legkipihentebb.

Alig múlt éjjel 1 óra, amikor Sheila, a nő felébredt és csatlakozott hozzánk. Fordító hiányában mutogatással kommunikáltunk, és hamar elkezdett minket farsi nyelven tanítani, rámutatott egy tárgyra majd elmondta a nevét, és jókat derült a kiejtésünkön. Velem különösen kedves volt, megelégedett a kiejtésemmel.

Egyik pillanatról a másikra felugrott és beszaladt a szobájába. Követtem, félve, hogy talán kárt tehet a gyerekekben! Láttam, hogy lefeküdt, ezért próbáltam csendesen becsukni a szoba ajtaját, kevés sikerrel. Megijedt és kijött, megfogta a karom, és előre vitt az első szobához, ami irodaként és raktárként szolgál, majd újra leült mellénk és folytatódott a tanítás.

Rádión jelezték, hogy busz érkezik új menekültekkel, és az első lépésekben segíteni akartam a két új lányt, akik a kapuknál várakoztak, miután elköszöntem Sheilától, elindultam le a dombon. Hogy gyorsabban odaérjek, szaladni kezdtem, ekkor hallottam meg, hogy valaki szalad és kiabál utánam, Sheila volt az. Tudtam, hogy megijedt. Tudtam, hogy meg kell nyugtatnom, hogy nem menekülök, csak dolgom van. Pánikba esett és a kapuk fele rohant, ahol a rendőrök az útját állták. Ekkor már megérkezett a busz a vizes emberekkel, Sheila felszaladt a buszra. Kis idő elteltével lejött és a kabátomba kapaszkodva tolt a kapuk fele. Elképesztően erős volt, így jobbnak láttam, ha nem ellenkezem, mentem, amerre vinni akart.

A hat rendőr még mindig a kapuknál volt, így arra nem tudott kivinni, megragadta a csuklóm és ordítva bevonszolt a kapusszoba hátához. A rendőrök csak néztek. Lerántott a földre és tovább ordított, nem értettem mitől fél, de láttam az arcán a szenvedést. A rohamai hullámokban törtek rá, ilyenkor jobban szorította a csuklómat. Ha a rendőrök közeledni próbáltak, csavarta a kezem, így intettem, hogy ne közelítsenek, maradjanak ott ahol vannak...erre elmentek. Ott hagytak egyedül Sheilával, a sarokban. Sheila ütögette a fejét a kapusszoba falába, közben ordított és sírt. Ez volt az a pillanat, amikor már nem bírtam visszatartani a könnyeimet.

Látva, hogy sírok, engedett a szorításból és le tudtam fejteni az ujjait a zsibbadó kezemről. Próbáltam elmutogatni, hogy minden rendben van és nem fogok elmenni, maradok mellette. A rendőrök közben elmondták, hogy úton a mentő. Sheila arcán látványosan váltakoztak az érzelmek, egyszer dühöt láttam rajta, máskor összeszorította a szemeit és a kerítésbe kapaszkodva küzdött a démonjaival. Közben megérkezett az egyik munkatársam, akit utasítottam, hogy hozza le azt a menekültet, aki az ENSZ sátor előtt üldögél, őt pár órával azelőtt ismertem meg, felajánlotta, hogy probléma esetén fordít.

A tolmács érkezése nem könnyítette meg a helyzetet, Sheila nem beszélt koherensen, arra, hogy maradjak vagy hagyjam egyedül egyik pillanatban azt válaszolta, hogy veszélyt jelentek az életére, a másikban pedig, hogy meg kell védenie engem a rendőröktől. Alkudozni próbált, csónakot kért, hogy vissza juthassunk Törökországba, csak én és ő. Amikor távolabb akartam ülni tőle, belém kapaszkodott, így inkább a földön maradtam, mellette.

A heves vitákat hosszú csend követte, a mentő villogó fényekkel érkezett meg, ami még jobban megrémítette Sheilát. Felálltunk és a testével próbált védeni, miközben üzletelt a rendőrökkel, hogy kapjuk meg a csónakot. Arra kértek, győzzem meg, hogy bevegye a nyugtatót, de erre azt válaszolta, hogy a gyógyszertől elalszik és levágják a fejét. Majd gyorsan változtatott és azt mondta, hogy én fogom levágni a fejét. Nem tudtam rávenni, hogy üljünk be a mentőautóba.

A szakemberek tétlenségét látva elértem a saját tűréshatárom, ráparancsoltam a rendőrökre és mentősökre, hogy végre tegyenek valamit, de ők továbbra is tanácstalanul álltak ott. Kihasználva Sheila pillanatnyi figyelmetlenségét el tudtam menni. Miután áttörtem a rendőrsort, hallottam Sheila ordítását. Erővel tuszkolták be a mentőautóba. 3 óra 45 perckor lett vége az incidensnek.

A gyerekek reggel jókedvűen ébredtek, csak a legkisebb, alig 3 éves kislány kereste az anyukáját. A többiek játékosan mutatták el, hogyan szaladt lefele az édesanyjuk. Jelenleg róluk az ENSZ emberei gondoskodnak, az apát, aki ugyanazokat a jeleket mutatta, mint Sheila, megfigyelés alatt tartják.

Nem tudom mit élhettek át. Senki sem tudja. Talán láttak valamit. Valami elviselhetetlen kegyetlenséget.

Ezért kérünk biztonságos átkelést a menedékkérők számára. Ezért fontos számunkra is, hogy biztonságos körülmények között férjenek hozzá a menedékjogi eljáráshoz. Az életüket teszik kockára, hogy elérjék Európa partját. Itt pedig várakozás, szenvedés, majd visszatoloncolás vár rájuk. Nincs emberségesebb megoldás?  

Bejegyzés helye:I Welcome