Nagybátonyban tartottuk meg a Norvég Civil Támogatási Alap pályázatán nyert 14 hónapos Te, én, mi és az emberi jogok tanodai keretek között elnevezésű projektünk utolsó családi napját, a Kiállás Napját. Hetvenöten jöttünk össze, tanodások, szülők, mentorok és képzők; Budapestről, Pátkáról, Nagybátonyból, Lucfalváról és Mátraverebélyből, hogy 9 csapatra osztva lejátsszuk az utolsó akadályversenyt. Köszönjük a Norvég Civil Támogatási Alapnak a támogatást, a Secunda Casa Szabadidő Központnak a helyszínt, a Szélkakas Fogadónak az ebédet, a gyerekeknek és felnőtteknek a részvételt, a képzői stábnak, hogy vannak és olyanok, amilyenek, s ezzel legnagyobb részt járulnak hozzá a projekt sikerességéhez. Szabó Niki és Droppa Mihály beszámolója.

Szabó Niki:

Eléggé izgultam, mi és hogyan fog történni szombaton, mennyire fogok jól kijönni a gyerekekkel, hogyan fog sikerülni az állomás, amit egy ifjú képzőtársammal csinálunk. Szombatra virradóan kicsit megnyugodtam. Akkor már inkább azért izgultam, hogyan fogok eljutni Csepelre. Miután megérkeztem – ami már egy hatalmas sikernek számít – találkoztam a gyerekekkel és képzőtársaimmal. Felszálltunk, elindultunk a messzi Nagybátonyba. Az út során barátkoztunk a gyerekekkel, kicsit megismertük egymást. Nagybátonyban, hatalmas mosollyal fogadtak minket és pár egyeztetés után el is kezdtünk játszani, ami oldotta a feszültségünket. Elkezdődtek az állomások. A mi állomásunkon gyűlölet-bűncselekményről beszélgettünk, ahol a gyerekek nagyon aktívak voltak, sokat meséltek azokról az előítéletekről, amik őket is érintik. Egy védett környezetben őszintén beszélgettünk, ami még jobban összekovácsolta a csapatot, minket képzőket is beleértve. Miután beszélgettünk az összes csapattal, leültünk ebédelni. Az érzés, ami elfogott elég idegen volt számomra. Olyan volt, mint mikor egy diák osztálykiránduláson egy asztalnál ül a tanárával és most én voltam "tanár" helyzetben. Az étteremben még több témáról volt szó, amit megspékelt a finom ebéd is. Nagy nehezen elindultunk Nagybátonyból, könnyes búcsút vettünk a gyerekektől. A haza úton még inkább osztálykirándulós érzésem lett, egész nap mosolyogtam, nevettem. A gyerekek édesek és aktívak voltak, én pedig pozitívan gondolok az egész napra. Így utólag belegondolva nem is értem, miért izgultam. Köszönöm, hogy részese lehettem a napnak.

Droppa Mihály (Mex):

Szombaton reggel fél 8-kor (!) elindultak az Amnesty 4.0-ás képzői Csepelről (!!) Nagybátonyba. Nagy nap volt ez nekünk, hiszen ez volt az első alkalom, amikor tudtuk, hogy igazi hús-vér gyerekeknek fogunk órát tartani.

Már a buszon elkezdtünk beszélgetni a tanodásokkal, aminek az lett a vége, hogy kevés híján életre szóló, vérszerződéssel megerősített barátság lett közöttünk.

Megérkezvén Nagybátonyba, szembe találtuk magunkat 60 tanodással, akik azonnal csapatokba álltak, és elkezdtek versenyezni. Pár perc múlva már lehetett érezni a versenyszellemet közöttük. (Még arra is gondoltam, hogy ajánlom az Ellenség órát…)

Hamarosan egész Nagybátonyban az Amnesty 10 fős csoportjait lehetett hallani, ahogy mentek állomásról-állomásra egy sárga füzettel, amibe kapták a pontokat a képzőktől.

Hozzám 20 percre érkeztek a csapatok, ami alatt meg tudtunk ismerkedni egy kicsit a gyűlölet-bűncselekmény fogalmával, az emberjogi piramis segítségével.

Őszintén szólva mindenki nagyon ügyes volt, ami bevallom meglepett. Rengetegen tudták, hogy mi is az a GYBCS és villámgyorsan sorrendbe rakták a hátrányos megkülönböztetés fokozatait… (előítélet – diszkrimináció – GYBCS – népirtás)

Több csapattal maradt még időm beszélgetni a saját tapasztalataikról is, ami külön nagyon érdekes volt, mert sajnálatos módon nagyon sok gyereknek van személyes tapasztalata arról, hogy valamiért hátrányosan megkülönböztetik valahol.

A hazaúton már inkább a szelfizés vette át a vezetést. (Nem a sofőr helyett.)

Csináltunk egy hatalmas közös képet a buszon, amin rajta voltak a gyerekek, a különböző tanodákból.

Remélem hamarosan újra találkozom velük, és be tudunk fejezni néhány megkezdett beszélgetést.

Bejegyzés helye:Emberi jogi oktatás