Interjú Robert Hillary Kinggel, az „Angolai hármak” egyikével.

Találkozás Albert Woodfox-szal

Amikor először találkoztam Alberttel, egyáltalán nem foglalkozott a politikával. Akkor ismertem meg, amikor 17 éves kora körül börtönbe került. Én úgy öt évvel vagyok idősebb nála, épp a szabadulásomra készültem, amikor ugyanabba a zárkába került, ahol én is voltam. Beszélgettünk, de nem lettünk barátok.

Elég nyitott fiú volt, mindig tudni akarta, mi folyik körülötte. Sok minden hatással volt rá, de azt hiszem mind közül a legjobban a Fekete Párducok működése tett rá mély benyomást, akikkel szabadulása után, New Yorkban ismerkedett meg. Ez volt az első alkalom, hogy olyan feketékkel találkozott, akik büszkék voltak arra, akik.

A Fekete Párducok 1969 körül érkeztek meg New Orleansba. Herman [Wallace] és Albert akkor is folytatták a mozgalom eszméinek terjesztését, amikor az Angolába kerültek. Akkoriban az Angolát Amerika legrettegettebb börtöneként tartották számon: a rabokat rabszolgák módjára dolgoztatták, napi 17 órán át, két és fél centes órabérért, főként cukornád-ültetvényeken. Elterjedt volt a nemi erőszak is, a börtönőrök pedig – mivel fegyvereiknek és gumibotjainak köszönhetően az ő kezükben volt a hatalom – [szexuális] rabszolgának adták el a fiatalabb fogva tartottakat.

Herman egy cukormalomban, Albert pedig a konyhán dolgozott. Politikai felvilágosító órákat tartottak a konyhában vagy az udvaron, megtanítva a foglyokat arra, hogy annak ellenére, hogy börtönben vannak, nekik is vannak bizonyos alkotmányos jogaik.

A Fekete Párducok ideológiáját a börtön falai közé vinni rendkívül vakmerő dolog volt. Albert bátorsága, azt hiszem, a meggyőződésével együtt erősödött. A Fekete Párducok teljes jogú és elkötelezett tagjává vált. Velem is ez volt, ahogy belefolytam a politikába, szert tettem arra a hitelességre és racionalitásra, amelyeknek segítségével folytathattam küzdelmemet a változásért. Életemet a küzdelemnek kezdtem szentelni, hogy megpróbáljam felszámolni azokat a dolgokat, amikor akkoriban mentek.

Amíg [1972 áprilisában] holtan nem találták azt a börtönőrt, és nem lettek a legfőbb gyanúsítottak, képesek voltak megszervezni az egyéneket és a csoportokat. Bár a gyilkosság idején én ott sem voltam, engem is szigorított megfigyelés alá helyeztek (CCR – a magánzárka egy formája), végül pedig egy irányba sodródtam Alberttel és Hermannal.

Éveken át az Albert melletti zárkában voltam. Beszélni kezdtünk: én a legradikálisabbnak tartott irányt képviseltem, változásokat próbáltunk elérni éhségsztrájkok által, és úgy, hogy nagyon-nagyon bomlasztóan viselkedtünk, így végül felfigyeltek ránk. Csak így érhettük el, amit akartunk. A magánzárkában csináltak velünk dolgokat...úgy etettek minket, mint az állatokat.

Mit változtat az 29 magányban eltöltött éven, ha az embernek van politikai meggyőződése?

Amikor 43 érvre börtönbe zártak, teljesen belevetettem magam a politikába, és ez igazán sokat segített nekem, mivel képes voltam összefüggéseiben látni azt, ami történt velem: hogy egy történelmi folyamat része, ami még a régi rabszolgaság időszakában gyökerezett. Más nézőpontból tekinthettem a helyzetemre.

A politikában való elkötelezettségem lendületet adott, céltudatos lettem, és megszilárdult a meggyőződésem. És láttam, hogy vannak mások is, akik ugyanígy éreznek. Egy álszent politikai rendszerrel dacoltak, ami nem törődött a lakosság egy bizonyos részével, mást tett polgáraival, mint amit mondott. És ez az újonnan ébredt öntudat lendületet adott nekem ahhoz, hogy tovább folytassam. Én ugyan börtönben voltam, de a börtön nem fért hozzám.

Valószínűleg Albert is így van vele, azt mondta, hogy soha nem fogják megtörni őt. Bár a teste bizonyos fokig megtört, még mindig megvan benne a lendület. Úgy értem, mi mást csinálhatnának még vele? Összesen majdnem ötven éve van börtönben, amit főként magánzárkában töltött. Én is ezt éreztem: mi mást tudnak velem tenni azon kívül, hogy eltüntetnek a föld színéről?

Az „Angolai hármak”

Jó néhány évtizedig Albertet, Hermant és engem senki sem támogatott. Úgy 20 évvel később, 24-25 év magánzárka után az emberek kezdtek elgondolkozni rajta, hogy miért is tartanak minket ilyen régóta elszigetelve. Ilyesmi korábban nem fordult elő.

Malik Rahim, a Fekete Párducok tagja olvasott rólunk, és az ő kezdeményezéseinek köszönhetően jutott el az ügy oda, ahol ma tart, mert sok embert ismert országszerte.

Azért juthattam ki, mert egy Malik által vezetett aktivista csoport elkötelezte magát az ügyünk mellett. Aztán regionális, nemzeti, majd nemzetközi szintűvé nőtte ki magát a mozgalom. Az évek során rengeteg ember, és szervezet, köztük az Amnesty International állt ki értünk, és irányította a figyelmet az ügyünkre.

Az, hogy ilyen sokan álltak mellénk, reményt adott, azt jelentette, hogy jó úton járunk, bátorságot adott, és olyan politikai irányba vitt minket, amerre folytatnunk kellett.

Milyen hatással volt a börtön Albertre?

Sokat fejlődött: már nem egy 17-18 éves srác egy kamasz lendületével. Amint bekapcsolódott a politikába, meghozta számára azt az érettséget, ami segítségével a felszínen maradhatott – még a börtönben és a magánzárkában is.

Amikor magánzárkába zártak, egyszerre úgy láttam Amerikát, mint egy nagy börtönt. Láttam magam, ahogy a legkisebb felügyelet alól a lehető legszigorúbb fogságba vetettek a börtönben. Mindegy volt, hol vagyok – akkor is börtönben voltam.

Azt hiszem, hogy Herman és Albert is így éreztek, hogy akárhol is vagy, akkor is kínlódni fogsz, ha kint lennél az utcán, akkor is küzdeni kellene. Olyan rendszer volt akkor, amit le kellett győzni, és nekik sikerült.

A börtönben elvesztett idő

Úgy tekintek rá, mint veszteségre, de ugyanakkor eredménynek is tartom – nem teljes veszteségnek. Úgy hiszem, hogy elértünk valamit; olyasmit sikerült átadnunk, aminek következtében rengeteg ember érezte magáénak az ügyünket, és állt ki mellettünk.

Most már mindkét pártból, a Demokrata és a Republikánus oldalról is vannak olyanok az államokban a törvényhozók közül, akik azon vannak, hogy megváltoztassák az elzárásra és a börtönök irányítására vonatkozó törvényeket. Mindez azoknak, így az Amnestynek is köszönhető, akik tettek valamit az ügyünkért. Meghozták a változást.

Beszélgetés Alberttel

Most már többet beszélhetek Alberttel, mivel már nem az Angolában tartják fogva. Büntetés-végrehajtási intézetben van ugyan, és még mindig magánzárkában, de most már többet telefonálhat, látogatókat is fogadhat, kapcsolatot tud teremteni az emberekkel. Beszélgetünk az ügyről, hogy éppen hol tart, és hogy mi van még hátra. Ez a cél, hogy Albertet kiengedjék végre a börtönből. Reménnyel telt, és bár csalódnia kellett a számításában, a kitartását nem törhetik meg, továbbra is optimista.

Több erőt kell fektetnünk az ügybe, a főügyész Buddy Caldwell ugyanis azt kívánja, Albert bár azt tenné, amit Herman tett: bár meghalna. Rengeteg csodálatos ember van Louisianában, de az állam maga aljas tetteket hajt végre az igazság nevében - Buddy Caldwell pedig az állam nevében cselekszik.

Mit jelenthet a Levélíró Maraton Albertnek?

Rengeteget. Mostanra mintegy 5000 emailt kaptam az Amnestytől, 10 kötetbe össze is gyűjtöttem őket - és mindben Albertet támogatják, amik miatt Albert pedig úgy érzi, nincsenek előtte akadályok.

Biztos vagyok benne, hogy érzi, hogy ez az egész túlmutat rajta. Van egy sokkal nagyobb kép, mivel ha Albert ki is szabadul, mi lesz a másik két és fél millió rabbal, vagy azzal a több ezer emberrel, akik szintén magánzárkában vannak? A cél sokkal nagyobb. A támogatás, amit kaptunk, óriási teret adott nekünk, hogy ne csak saját sérelmeinket, hanem sok más emberét is kifejezhessük. Mi csak a jéghegy csúcsa vagyunk.

Mindaz a figyelem, amit kaptunk, azt jelenti, hogy a hatóságok tudják: Albert nem fog eltűnni a színről és a támogatói sem. Sokat próbálták a mozgalmat elnyomni és megsemmisíteni, de minél jobban próbálják, az annál nagyobbra nő.

Ön azt mondta, hogy egyetlen levél is megmentheti egy nincstelen, magányos rab életét.

Ez így van: a levelek megmenthetik a reményvesztett rabok életét. Tapasztalatból mondom, egyszer, amikor nagyon magam alatt voltam, az unokatestvérem írt nekem egy levelet azzal, hogy szerzett egy ügyvédet, aki segíteni fog. Ez rengeteget jelentett nekem, visszakaptam a reményt, mert az unokatestvérem megírta az ügyvéd érkezésének időpontját. Azon a ponton kész voltam meghalni a forradalomért, szóval ha az a levél nem jön, egészen más irányt vett volna az életem.

Mit jelentene Albertnek a szabadulás?

Rengeteg ideje volt rá, hogy gondolkozzon, elmélkedjen. És azt hiszem, hogy sok mindent akar majd csinálni, amit most nem tud. Elég nehéz a helyébe képzelni magamat, hiszen ő 43 éve van ott, én meg csak 29 vagy 31 évet töltöttem le, és „csak” 58 éves voltam a szabadulásomkor. Azért mondom, hogy „csak”, mert Albert most 68.

Én egészen jó bőrben voltam, és sok mindent tudtam csinálni, rengeteg felé utaztam. Albert most 68 éves, és vannak problémái: cukorbeteg, magas a vérnyomása, és még sokféle baja van, ezek miatt pedig nem fog tudni úgy cselekedni, ahogy ő szeretne.

Abban azonban biztos vagyok, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy ehhez hasonló ügyekkel foglalkozzon, és fel fogja használni a mi ügyünket mérceként. Tisztában van vele, hogy ez az ügy, ami neki egy életbe került, túlmutat rajta, és csak azért is folytatni fogja.

A külvilág

Már van tévéje, fogadhat látogatókat, és sokan mesélnek neki arról, hogy mi folyik odakint – de hallani egész más a külvilágról, mint benne élni. Úgy hiszem, hogy Albert képes lesz megbirkózni a kinti élettel; sokan vannak, akik szeretnék megadni számára az utazás lehetőségét.

Bárhogy is dönt, ha csak hátra akar majd dőlni, és pihenni, eljöhet hozzám a texasi Austinba. Van egy házam, amiben van hely a számára is, és én szívesen látnám; sokat beszélünk erről, ez is szóba jöhet. Bárhová is menne, sok helyen szívesen látnák.

Még nincs internete, de van róla elképzelése, hogy mi lehet az: valami, ami nagy szerepet játszott abban, hogy az ügye idáig jutott, Albertet ismerve pedig valószínűleg meg fog kérni embereket, hogy segítsenek neki megtanulni, hogyan működik az internet.

Bele fog telni egy kis időbe, de majd hozzászokik az új helyzethez, érti, hogy ez az, ahol épp tartunk a történelemben. Majd felzárkózik – és én segíthetek ebben neki, ahogy sokan mások is, akik csak arra várnak, hogy megadják neki, amire szüksége van.

Mi ébresztette fel az aktivistát Robert Kingben?

Amikor első alkalommal letartóztattak, a rablást, amivel megvádoltak, csak két ember követte el, de négy ember ment börtönbe, én pedig köztük voltam. Mindnyájan bűnösnek vallottuk magunkat egy olyan bűnért, amit nem mi követtünk el.

A rendőrség mindannyiunkat megfenyegetett, hogy ha nem valljuk bűnösnek magunkat, akár harminc évet is kaphatunk. Húsz éves voltam, és harminc év akkor még nagyon hosszú időnek tűnt. Azt mondták, hogy ha bűnösnek valljuk magunkat, akkor csak tíz évet kapunk.

Végül négy évet töltöttem le, amikor feltételesen szabadlábra helyeztek, de aztán mehettem is vissza, mert egy olyan ember társaságában tartóztattak le, aki már volt börtönben; feltételes szabadlábon pedig nem szabadna kapcsolatba lépni olyasvalakivel, akit már korábban elítéltek valamiért.

Ez az egész egy őrület volt, hiszen a lakhelyem öt mérföldes körzetében már mindenki volt legalább egyszer büntetve, így majdnem az összes nagybátyám is. A feltétel szerint lényegében tehát a saját családommal se vehettem volna fel a kapcsolatot.

Ezután 11 hónapot töltöttem bent: a rendőrség be akart vinni két fekete férfit, hát így oldották meg.

A hetvenes évek elején aztán újra letartóztattak. 150.000 dollár óvadékot állapítottak meg rám, de ha csak 1000 lett volna, akkor se tudtam volna kifizetni.

Akkoriban az volt a szokás a New Orleans-i rendőrségnél, hogy ha történt valami hasonló bűncselekmény a környékeden, mint amivel korábban megvádoltak, akkor ebben az esetben is te lettél a gyanúsított. Így hát rengeteg embert elfogtak, és mindenkit letartóztattak, akit korábban rablással vádoltak meg.

Végül aztán letartóztattak, annak ellenére, hogy az ember, akit kiraboltak, a rablót idősebb, 45-50 körüli férfiként írta le - én ekkor 24-25 éves voltam -, én pedig nem is emlékeztettem őt rá.

Volt egy rendőr a környéken, Mini Catnek nevezték, és ő tudta, hogy javítóintézetben voltam. Ő volt az oka, hogy börtönbe kellett mennem. Rávett egy másik fickót, hogy vallja azt, hogy a kérdéses estén együtt voltunk. Megfélemlítették és megverték őt; meg is mutatta a sebeit, ez volt az ok, amiért ellenem vallott. Azt mondta, azért tett így, mert úgy gondolta, hogy úgyse ítélnek el. Azt mondta, hogy a rendőrök megölték volna, ha nem mártott volna be engem.

Egy 15 éves büntetést ajánlottak nekem, de én nem fogadtam el, mert korábban elítéltek egy olyan bűnért, amit ketten követtek el, de négyen mentek érte az Angolába. Nem fogadtam hát el. Még nem folytam bele a politikába ekkor, de már kezdtem azt gondolni, hogy romlott a rendszer. Nem tudtam megfogalmazni, de éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Úgy gondoltam, hogy meg kell kérdőjelezni.

Ezzel együtt, házas voltam, volt egy munkám, fél profi bokszoló voltam, volt egy fiunk, igyekeztem jó állampolgár lenni, és nem akartam távol lenni a családomtól.

Teljesen másképp kezdtem nézni a rendszert: egy kívülálló szemszögéből. Nem minta én akartam volna az lenni, a rendszer volt az, ami kitaszított. Nem sokat tudtam a rabszolgaságról – hallottam ugyan róla, de nem értettem a mikéntjét, vagy a történetét –, de összekapcsoltam magam azzal, hiszen nem is bántak velem másképp. Bár nem voltam benne a politikában, azt felismertem, hogy a rabszolgának egyetlen dologhoz volt joga: a lázadáshoz. Rájöttem, hogy rabszolgává alacsonyítottak engem, így nem volt más választásom. Nem éreztem morális késztetést rá, hogy fenntartsam azt a rendszert.

Így hát nem vallottam magam bűnösnek, helyette tárgyalás lett az ügyből, ahol végül 35 év börtönre ítéltek. És ez volt az a pont, ahol az „aktivizmusom” megérett. Okkal váltam lázadóvá, de még nem volt politikai öntudatom. Ezt a Fekete Párducok adta meg nekem.

Amíg a fellebbezésem függőben volt, a New Orleans-i Parish börtönben tartottak fogva. Egy nap magánzárkában voltam a börtön ötödik emeletén, ahol a kivégzések folytak. Volt ott egy TV, általában az ügyeletes őr számára, de ahogy a rácsnak nyomtuk az arcunkat, mi is hallottuk, hogy lövöldözés tört ki a New Orleans-i Desire lakótelepen fekete aktivistákkal.

Amikor letartóztatták őket, oda kerültek, ahol én voltam, és ekkor kaptam válaszokat a kérdéseimre. Kathy Burns volt az, aki magára vállalta, hogy elmagyarázza az embereknek, mi is folyik; ennek érdekében kézzel írott leveleket és jegyzeteket osztott szét a börtönben.

Aztán megszöktem. Rövid életű szabadság volt, néhány hétig voltam csak kint. Újból letartóztattak másik harminc emberrel együtt, egyiküket pedig még akkor megölték. További nyolc évet kaptam szökésért, így már 43 évnyi büntetésem volt. És végül az Angolában kötöttem ki.

Amikor megismertem a rendszert, nem az aktivizmussal voltam elfoglalva. Forradalmi személyként tekintettem magamra, és eltökélt voltam, hogy azzá is válok. Ezt mindenféle haladás és fejlődés értelmében értem.

SEGÍTS ALBERTNEK. ÍRD ALÁ!

Bejegyzés helye:Levélíró Maraton