Nyár elején még nem indultak el kígyózó tömött sorokban a menekültek Európa felé. Tulajdonképpen alig foglalkozott valaki is a szíriai háborúval. Nem gondoltam volna, hogy rövid időn belül ennyire aktuális lesz mesélnem mindarról amit Törökországban láttam, megéltem.

Az első itthoni hetekben úgy éreztem magam, mint a híres dalban éneklik. „I’m an alien, i’m an alien”, naiv voltam, azt hittem, hogy itthon is ugyanolyan tárt kapukkal, lélekkel várják a szíreket, mint ahogy azt kinn is tapasztaltam, ahogy Törökországban viszonyulnak hozzájuk, illetve a mi kis önkéntes csoportunk. Hát jó nagyot tévedtem. A magyarországi, európai helyzetet a mai napig mintha kívülálló szemével nézném – hiszen úgy történt, hogy mire hazaértem, itt már ezek az állapotok fogadtak, én pedig azzal a szent meggyőződéssel ültem fel Gaziantepben a repülőre, hogy alig várom, hogy otthon legyek és otthon is segíthessek. Erről az elképzelésemről csak annyit, hogy november 1-jén visszaköltözöm Gaziantepbe, és egy évig leszek önkéntes.

De a menekültekről, és főként a törökországi menekültekről. Az árvaházban is sok szír kislányunk és kisfiúnk volt. Amidi is közéjük tartozott, egy nyolcéves szír kisfiú. Már az első napon észrevettük, hogy a fején égési sérülések, hegek vannak. A dadusok zárkózottak voltak, nem adtak sok információt a gyerekekről, így hetekkel később, véletlenül derült ki Amidi története. Gyurmázás közben kihallotta az önkéntesekkel folytatott beszélgetésünkből azt a szót, hogy „Szíria”. Kiesett a kezéből a gyurma, az asztal alá ugrott, és olyan fájdalmasan, olyan állatiasan kezdett el üvölteni, amit még sosem hallottam gyerektorokból. Nem hiszti volt, hanem olyan mélyről jövő fájdalom, ami elviselhetetlenül nagy egy ilyen apró emberkéhez. Ez volt életem első találkozása egy szír menekülttel. Ez a kisfiú, arcán, fején hegekkel, ahogy az asztal alatt gyűrött arccal zokog.

Amidi Aleppóból származik. Egy bombatámadás során rá és a családjára dőlt a házuk. A romok alá szorult és napokat töltött a törmelék alatt, a robbantás egyetlen túlélőjeként. A dadusok azt mondják, amikor elhozták az árvaházba, még akkor is vérfoltos volt a ruhája, a sebek némelyike pedig még vérzett. Ez évekkel ezelőtt történt, és mégis, Amidi akárhányszor repülőt lát az égen, pánikszerűen elbújik és önkívületben üvölt. Nehéz felfogni, hogy egy ilyen kicsi fiúnak az egyetlen élménye, az egyetlen útravalója a hazájáról annyi, hogy ott halt meg az egész családja, és ott kapott a testére olyan sérüléseket, amik pedig egy életen át emlékeztetni is fogják a történtekre.

Percekkel később előmászik az asztal alól, ahonnan sehogyan sem tudtuk előhívni, pláne lenyugtatni. Ekkor már csak szipog, csöndben gyurmázik tovább, a dadus aki elmesélte ezt nekünk, kérdez tőle valamit. A kisfiú ránk emeli még vizes és piros szemét, a kezét összeteszi, a feje mellé emeli és a fejét ráhajtja. Most mutatja nektek, mi történt a szüleivel és a testvéreivel, magyarázza a dadus.

Amidihez hasonló a története Aysénak. Ayse egy, a közelében történt robbanás során elvesztette a hallását. Neki legalább megmaradt a családja, és amikor náluk jártunk, a szülei beleegyeztek a fényképezésbe is.

A családsegítő projektünket önerőből kezdtük el, a suruci robbantás után kicsivel. Arra utaztam előtte héten, autóstoppal, illetve az egyesületünk főnöke, Mister Ali abban a kávézóban töltött el egy délutánt, abban a kerthelyiségben, amit utána egy héttel robbantott fel egy tizenhét éves iszlamista lány.

Az utcákon koszos, szakadt ruhákban papírzsepit áruló és műanyagot gyűjtő kisfiúk mindennapos látványa, a tehetetlenség, és az ijedtség, amikor már mi is el tudtunk mellettük sétálni rezzenéstelen arccal, cselekvésre késztetett minket. Először három családot találtunk egy félig lebontott épületben. Két család magával menekített egy asszonyt a három gyerekével, akinek a férje áldozatul esett Szíriában. Féltik őt, az iszlám társadalomban egy egyedülálló nő helyzete, pláne több gyerekkel kilátástalan. Rengeteg kisgyerek, néhány idősebb férfi és asszonyok fogadtak minket, önkénteseket illetve a török segítőket, akik időközben beszerveztek egy arab-angol tolmácsot, aki egyébként szintén Szíriából menekült el.

Mindenfelé malteroszsákok, fémdarabok, rudak, téglarakások, tégla- és mészpor. Levert vakolat, a lépcső, amin felsétálunk, több helyen beszakadt. Ránk szólnak, hogy legyünk óvatosak, vigyázzunk hova lépünk. A legfelső szintre, ahol egy család még lakik, már csak pár török férfi önkéntest engednek fel, mivel annyira nagy az omlásveszély. Kirakjuk az ételt, pokrócokat a szoba közepére, az asszonyok mosolyognak ránk, a gyerekek megszeppenve ücsörögnek a sarokban. Egyikőjükkel labdázunk picit, majd sötétedéskor eljövünk. Kifelé menet az asszonyok megszorítják a kezünket, és azt mondják, imádkozni fognak értünk Allah-hoz.

Pár nappal később ismét elmentünk hozzájuk. A lépcsőn lefolyó habos víz fogadott minket. A fordulóban az egyik anyuka slaggal mosdatta a gyerekét, a vizet így tudják elvezetni, hogy a lépcsőn lefolyik, magyarázza. Az épület újabb szegletét ismerjük meg; egy falrészt teljesen lebontottak vagy leomlott, azon keresztül nézzük az utcára nyíló kilátást. Ha akarom, elérem a közeli fa lombját.

Körben ülünk az egyik családdal és önkéntes társaimmal. Feldúlva mesélik, hogy a szomszéd feljelentette őket, és a rendőrség elvitte a másik két családot a sanliurfai menekülttáborba – értük pedig holnap jönnek. Nem akarnak oda menni, félnek, mondják, nem tudják mi vár ott rájuk. Hiába kapnak élelmet, meleg helyet, ott nem lesznek szabadok, és amíg intézik a papírjaikat, addig évek fognak eltelni. A menekülttáborokról köztudott, hogy egész generációk nőnek fel a falai közt, és sokan úgy kerülnek ki onnan, hogy se írni se olvasni nem tudnak, mert hiába van oktatás, sokuknak nem telik füzetre, ceruzára, vagy a gyerekek sokszor az apjukkal együtt dolgoznak.

Az épület előtt még leállunk beszélgetni az egyik fiúval, aki lekísért bennünket. Nagyon aggódik, kedvetlen, szomorú, ráadásul a felesége terhes, hamarosan meglesz a második gyerekük is. Egyébként tizenhét éves, a felesége tizenöt, fülig szerelmesek egymásba. A szomszéd aki feljelentette őket, a kocsijával elhalad mellettünk, majd megfordul, visszajön és nagy gázfröccsöt ad az autónak.

Mostanra már hét családunk van. Folyamatosan gyűjtünk nekik adományokat, segítünk nekik. A még Gaziantepben élő önkéntesek folyamatosan tájékoztatnak bennünket arról, hogy éppen kit látogattak meg, mik a körülmények. A feljegyzéseiket olvasva már természetes, szinte átsiklik a tekintet, az értelem azon a tényen, hogy az összes család csonka – valaki vagy valakik bombatámadásban, robbantásban vesztették életüket a többiek pedig összepakolták amilyük még maradt, és útnak indultak. Ki Németországig, ki Törökországig, pénztől, és sok mindentől függően.

Egy családnál valóságos oltárt állítottak Németországnak – a kisgyerekek lelkesen mutogatják a rajzaikat, hogyan képzelik el azt a távoli országot ahol béke van, milyen lesz a házuk, és már a német zászló színeit is sorolják. Néhány ilyen rajz a falon lóg, körülöttük elszáradt faágakból keret. Tudjuk, hogy sosem lesz elég pénzük arra, hogy eljussanak Németországba.

Sokan be tudtak illeszkedni a török társadalomba, munkájuk van, és a gyerekük arab iskolában tanul. Itt volt lehetőségem foglalkozni jobbsorsú szír gyerekekkel is – jó volt látni, hogy vannak épségben kimenekítettek, akik nevetnek, tanulékonyak, szép ruhában járnak és a legjobb körülmények közt tanulnak. Teljesek.

Mardinban ismerkedtünk meg azzal a szír férfival, aki a mobilján mutatott nekem fényképet egy lángokban álló házról. Ennyi maradt az otthonából. Az erkélyén állunk, kávézunk amikor ezt meséli, és hogy a hegyeken túl már Szíria van. Néha lát füstfelhőt gomolyogni, onnan tudja, hogy valahol megint robbantottak. Délutánonként itt álldogál, szorongatja a kávéspoharát és tehetetlenül nézi, éppen honnan törnek föl a hazájából a füstfelhők.

Egyébként nagyon, szívszorítóan segítőkészek. Egyik stoppolásos utamon például egy öreg szír bácsi vett fel minket egy rozoga autóval. Meghívott minket ebédelni, és amikor kiszálltunk a kocsijából, sokat matatott a kesztyűtartóban, majd a kezünkbe nyomott száz török lírát (kb.10.000 ft), és megkért minket arra, hogy ebből utazzunk tovább, nagyon félt minket. A pénzt sehogyan sem tudtuk visszaadni neki, ezért amikor a táskánkat vettük ki a kocsiból, beejtettük a csomagtartóba, ahol majd később megtalálja.

A következő történetet csak másodkézből mesélem el: néhány önkéntes társam egy szír családot ismert meg urfai útja során. A kisfiúk zárkózott, mogorva és zavaros tekintetű volt, nem állt velük szóba, és a szemkontaktust is kerülte. A családfő elmesélte, hogy a kisfiút elrabolták Szíriában és váltságdíjat követeltek érte. Heteken át tartották fogságban, amíg a család eladta mindenét hogy ki tudják fizetni az emberrablókat. A gyereküket vissza is kapták, de sosem mesélt arról, mi történt vele, és azóta viselkedik így. Aztán átjöttek Törökországba. Képtelenek voltak ott maradni.

Ilyen sűrű két hónap után nehéz volt hazaérkezni. A pécsi állomáson pedig már az első itthon töltött hetemen beálltam önkénteskedni, hiába terveztem úgy hogy pihenek egyet. Egyszerűen nem bírtam otthon ülni és csak követni az eseményeket.

A menekülteket minden reggel kilenckor hozták rendőri kisbusszal Röszkéről, majd délután egy órakor tovább utaztak Budapestre, onnan pedig Debrecenbe. Micsoda értelmetlen kör. És ezt a kört senki sem magyarázta el nekik. A határon egy magyar nyelvű szöveget kaptak, amiben mindez le volt ugyan írva, de semmit sem értettek belőle, nekünk kellett lefordítanunk és elmagyarázni. Gyakran kérdezték meg tőlem, hogy egyáltalán milyen városban is vagyunk most. A padkán, a bokrok alatt muszlim hidzsábos (fejkendős) nők ültek egy sorban, karonülő gyereküket etették – szerencsére tudtunk bébiételt is adni nekik az adományokból. Mások a napon felmelegített vízű műanyag kádakban mosdatták a gyereküket. Rossz időben vízforralóval melegítettünk nekik vizet. Itt ismerkedtem meg sok mérnökkel, tanárral, egyetemistával, és egy szakáccsal, aki segített nekem paradicsomot szeletelni. Cigarettát sodortunk szír és magyar srácokkal, és a fák alatt cigarettáztunk. Wifit kerestünk olyan embereknek, akik hónapok óta nem beszéltek az otthon maradókkal. Olyan dolgoknak jártam utána, minthogy a telefonfülkék euróval is működnek, afganisztáni hívás esetén a percdíj hétszáztíz forint.

Mindent megköszöntek, mosolyogtak, hálásak, többször azt mondták, milyen kedvesek a magyarok. Várjátok ki a végét. Rajzoltak nekünk krétával aszfaltképeket „thanks for hungarian people” felirattal. Páran már voltunk a Keletiben, tudtuk, mi vár rájuk, ők pedig nem is sejtették. Akárhányszor megfordultam a Keletiben, attól rettegtem, hogy az aluljáróban, a szemétben, koszban, büdösben, embertelen körülmények közt ismerős arcot látok meg, valakit, akit Pécsett ismertem meg, mondjuk akivel együtt hülyéskedtünk vagy egy anyukát a kisgyerekével akinek együtt kerestünk sapkát. De nem volt mit tenni. Minden délután feltettük őket a vonatra, mosolyogtunk és integettünk nekik. Sokukkal tartom a kapcsolatot Facebookon, ők már Németországban vannak. Nekik sikerült.

Bejegyzés helye:S.O.S. Európa