2015. június 23. és 26. között megtartottuk az Emberi Jogi Nyári Táborunkat. Négy nap, három éjszaka Balatonakalin; gyerekek Lucfalváról, Rimócról, Pétervásáráról, Nagykörűről, Pécs-Somogyból, Pécs-Meszesről, Szegedről, Tiszaszigetről; gimnazisták Sajókazáról, Alsózsolcáról, Vácról, Budapestről.

A harmadik és a negyedik nap:

Minden a harmadik napon dől el. Sikerült-e a gyerekeket megismernünk, bíznak-e bennünk, lehet-e a két napja még ismeretlen felsősökből önműködő csoportokat alkotni, értik-e mit jelent az, hogy gyűlölet nélküli világban szeretnénk élni? Akarják-e összerakni úgy az előadást, hogy az működőképes legyen közönség előtt is? Le tudjuk-e győzni a Balaton csábítását, míg elkészül a nagy mű?

„A harmadik nap fő projektje a délutáni „Gyűlölet nélküli világban szeretnék élni” témájú előadás volt. Csoportokat alakítottunk aszerint, hogy ki mivel – színjátszással, rajzolással vagy az események dokumentálásával – szeretne foglalkozni. Így jött létre egy színjátszós, egy papírszínházas, egy díszlettervezéssel foglalkozó, egy akció és egy dokus csoport. A színjátszósok egy emberfiú és egy halfiú viszontagságait adták elő, amit a lányok tánccal, a fiúk pedig énekkel kísértek. A papírszínház a balatonfenéki büfé lakóinak harcáról és békekötéséről szólt” – foglalta össze az eseményeket Rácz Eszter és Petrás Zsuzsi képzőnk.

Ilyenkor a színészek csoportján van a legnagyobb nyomás, hiszen az ő ötletük nyomán indul meg a díszletgyártás, ők nevezik el az előadást, ami alapján elkezdjük írni a szórólapokat. „A világ megváltoztatásának jogát fenntartjuk” – ez lett a cím, de nem volt könnyű dolguk a képzőknek. Tavaly a gyerekek nagy része ismerte egymást, hozzá voltak szokva a közös munkához. Ennek a hiánya meglátszott a munkafolyamatokban. Nehéz egy irányba haladni, ha mindenki más-más ötlettel áll elő, az egyik színész tízéves, a másik meg tizennyolc. Így végül az előadás alapja egy jelenetfüzér lett, ahol minden vállalkozó kedvű gyerek bemutathatta, ő milyen gyűlölettel teli szituációkkal találkozott. Ehhez zárkóztak fel a kellékekkel és a szórólapokkal, plakátokkal a díszletesek. Készült cápauszony a főszereplő cápafiúnak, szövegbuborékok a facebook-kommunikáció bemutatására, óriásplakát és miniszórólap a potenciális nézőknek, akiket a gyanútlan strandolókból gyűjtöttek az akciócsoport tagjai látványos plakátsétáltatásukkal.

Ami tőlük függetlenül működött, az a dokumentalista és a papírszínházas csoport volt. Előbbinél a képzők megtanították a gyerekeknek, hogyan kell használni a kamerát, hogyan érdemes fotózni és miért nem fénnyel szemben; és megbeszélték, mik azok a kérdések, amiket szívesen megkérdeznének egymástól. Nem várható el ilyenkor mestermű, hisz van olyan diák, aki életében először fog a kezében ilyen masinát, viszont nekik köszönhetően lesznek minden évben olyan képek, felvételek, amiket egy felnőtt, gyakorlott kéz nem tudna olyan hitelesen rögzíteni. Voltak, akik lelkesen interjúztattak minket, időnként nyilván fénnyel szemben, máskor éppen jól; a fotósok pedig kattogtattak itt is, ott is. Három kamerát használtunk, és a háromból kettőnek dolgozzuk fel jelenleg is az anyagát. A harmadikon rögzített anyagok áldozatául estek a technika idegennyelvű ördögének, mert mint most már mindenki tudja, aki nem érti a nyelvet, az nem egy képet töröl, hanem mindet. Sebaj, mindenki abból gazdálkodik, ami maradt neki.

Az év újítása a papírszínház volt. Ezt az új módszert a Csimota Kiadó mutatta meg nekünk. Fakeretben lapok vannak, amiket diavetítő módjára lapoz a mesélő. A nézők látják a rajzokat, a mesélő olvassa a rajzok hátuljára írt mondatokat, és készen is van a mese. Ez az alap. Ehhez képest nekünk nyilván nem volt fakeretünk, viszont volt egy lelkes rajzoló-mesélő gárdánk, akik 240 perc alatt megalkották Balatonfenék lakóinak történetét. Mert van egy hely, Balatonfenék, ahol a gyümölcsök, a zöldségek és a kolbászok régóta rosszban vannak a kapitánnyal és a komornyikjával, de aztán valamiért mégis kibékülnek és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Hogy miért békülnek ki, azt majd mindenki megtudhatja a mese publikált és profi papírszínházzá alakított változatából; illetve a kisfilmekből. Csak is kis türelem kell még hozzájuk!

Tehát, egy kétszer 90 perces délelőtti és egy 60 perces ebéd utáni foglalkozás után olybá vettük, hogy készen állunk a strandra. Nem csak a Balatonra, amit most már igazán megérdemelnek a gyerekek, és a jó időnek köszönhetően nem csak térdig; de arra is, hogy idén is bemutassuk a tudományunkat.

A gimisekből álló akciócsoport látványos, stílusos, humorral teli és vidám csalogatójának köszönhetően 45-50 fő nézőnk lett. Külön öröm, hogy a tavalyi hagyományokat követve, idén is nézőink között köszönthettük a táborhely másik táborozó csapatát is az érdeklődő kisgyerekes családok mellett.

Ilyenkor szorul össze a képzési koordinátor torka, hogy igenis van értelme az emberi jogi oktatásnak, az elgondolkodtatásnak, az összefogásnak; mert a gyerekek ki tudnak állni, be tudják és be is akarják mutatni másoknak, hogy mit jelent nekik mindaz, amiről beszélgettünk; s képesek elérni azt is, hogy mások meg is akarják ezt hallgatni, megadni a lehetőséget arra, hogy talán rájuk is hatni fog kicsit.

Jól sikerült az előadás. Bátrak és ügyesek voltunk. Előbb a mese a balatonfenékiekről, két-három nagyobb nevetéssel és színházi csönddel; aztán a jelenetfüzér elgondolkodott arcokkal, nagy tapssal; végül pedig a második nap óta folyamatosan aktív, önszerveződő, önjavító, maximalista tábori dalírókkal, akik előadták a zeneileg több műfajt is magába olvasztó nótát arról, hogy miért jó nekünk együtt. Nagy taps, büszke kicsik és büszke nagyok, elégedett, de csodálkozó közönség – merthogy ritkán téma a gyűlölet nélküli világ, főleg így a strandon.

A buliban minden táborlakót szívesen láttunk, és megadtuk a módját a táncolásnak. A parketten már egyértelművé vált, hogy idén is szövődtek barátságok, diákszerelmek; a levelek tanúsága szerint pedig mindenki köszöni, jól érezte magát, hiányozni fog neki a levél címzettje, mert jó barátok lettek, örülne, ha még találkoznának, szomorú, hogy el kell válniuk egymástól, hogy kevés volt ennyi idő, és mennyire jó, hogy megismerkedtünk.

Nekem ez az egyik legkedvesebb képem az eddigi táborokból. Képzők, ahogy bőszen írnak, nehogy kihagyjanak valakit; saját mentoráltjaiknak külön-külön, de mindenkinek egy kicsit; az összpontosok és az ejbisek (Emberi Jogi Barát Iskola diákjai), akik még a képzőknél is szorgalmasabban írnak a kisebbeknek, a „fiaiknak és lányaiknak”, és persze a legszebb, hogy a kicsik is rajzolnak, színeznek, írogatnak a nagyobbaknak, a képzőknek és még nekem is.

És persze, nagyon fontos, hogy koordinátorként sikerült úgy megszervezni a tábort, hogy megint nem esett baja senkinek, hogy megint sikerültek a programok, hogy a kisebb hiányok ellenére idén is nagyobb volt a mérleg „ez de jó volt” oldala, hogy a negyedik napi Norvégminta Fesztiválon való debütálásunk is sikeres volt, és a kicsik imádták az ottani programokat is, hogy mégsem kellett kifizetnünk a 67 párnahuzatot..., de emberként az esett legjobban, hogy megint sokszor nevettettem meg a gyerekeket, megint sikerült mindenkivel mindent megbeszélni, és hogy Marika azt írta, hiányozni fog neki a humorom.

Szóval idén is véget ért az Emberi Jogi Nyári Táborunk, és én nagyon úgy láttam, hogy sikerült a négy szó összes asszociációját megélnünk. Köszönet ezért a Norvég Civil Támogatási Alapnak, a Brit Nagykövetségnek, a projektet segítő tanodás mentoroknak, szülőknek, a gyerekeknek, és legfőbb köszönet annak a 12 képzőnek, akik nélkül mindez nem működne ilyen hitelesen, színvonalasan és emberi jogi szellemben gazdagon.

Bejegyzés helye:Emberi jogi oktatás