2005 májusában, a kelet-üzbegisztáni Andizhan városában 23, a vád szerint iszlám szélsőséges helyi üzletember ügyét tárgyalták. A tárgyalás ideje alatt a bíróság épülete előtt békés tüntetés zajlott, de május 12-én az ítéletet elhalasztották. A következő nap hajnalán a vádlottakkal szimpatizáló fegyveresek megrohamozták a börtönt, ahol az üzletembereket fogva tartották, és elfoglalták a Hokimiatot, a helyi kormányirodát. Helyiek ezrei, köztük rengeteg nő és gyermek kezdett el gyülekezni a Hokimiat előtti Babur téren a korrupció és az igazságtalanság eltörlését követelve, és az a hír járta, hogy Üzbegisztán elnöke, Islam Karimov hamarosan Andizhanba érkezik, hogy hangot adjon aggályainak.

Karimov nem jött, maga helyett katonákat küldött, akik körülvették a teret és megkülönböztetés nélkül tüzeltek a többségben fegyvertelen tüntetőkre. Több száz ember halt meg. Szemtanúk beszámolói szerint a biztonsági erők módszeresen végeztek a tüntetőkkel és üldözték a menekülni próbálókat.

© DENIS SINYAKOV/AFP/Getty Images

Ennek ellenére körülbelül ötszáz embernek sikerült elmenekülnie és átkelnie a határon a szomszédos Kirgizisztánba. Néhány nappal később érkeztem a menekülttáborukba a Human Rights Watch több munkatársával, ahol a történtekről kérdeztük őket. Megpróbálták elmagyarázni miért maradtak a téren még akkor is, amikor a kormányerők tüzet nyitottak. „Olyan régóta vártunk erre a percre” – mondta az ötvenes évei végén járó Mohamed. „Ha egyedül vagy vagy ketten vagytok, akkor egyszerűen letartóztatnak, de mi azt hittük, ha mind összegyűlünk és elsoroljuk a panaszainkat, akkor a kormány majd meghallgat bennünket.” Mohamed egy hagyományos üzbég sapkát hordozott magával – golyó ütötte lyuk volt rajta, amit egyre csak tapogatott, alig tudta elhinni, hogy csak egy centiméteren múlt, hogy nem a fejét találta el a golyó.

Egy másik férfi, Batir így emlékezett: „Amikor egy páncélozott csapatszállító tüzet nyitott, három mellettem álló ember azonnal meghalt. Egyiküket fejlövés érte – a fejének felső része lerepült a lövéstől, a másik két golyót kapott – egyet gyomorba, egyet nyakba. Nem tudom, hogy a harmadik hogyan sebesült meg – néhányan azonnal elvitték onnan. Amikor a csapatszállító elhajtott, úgy éreztem, mintha égne a jobb fülem – azt hittem megsebesültem, de kiderült, hogy épphogy elkerült egy golyó. Egy időre megsüketültem.”

Emberek tucatjai meséltek hasonló történeteket, de hamarosan rájöttünk, ha a mészárlás valós mértékére szeretnénk fényt deríteni, akkor Andizhanba kell mennünk. Addigra azonban az üzbég hatóságok lezárták a határt és az Andizhanba vezető utakat, letartóztatták az ott lévő illetve oda tartó újságírókat, megfenyegették a sofőrjeiket és kísérőiket, valamint elkobozták a térről készített felvételeket tartalmazó telefonokat és kamerákat.

Minél többet terveztük, annál valószerűtlenebbnek tűnt, hogy elérem Andizhant. Egy hivatalos határátkelőhelyen kellett belépnem az országba, titkolva hogy emberi jogi szakértő vagyok (a csempész útvonalakon való belépés egyszerűbb, de figyelmeztettek, ha elfognak Üzbegisztánban és nincs belépési bélyegző az útlevelemben, az fél évtől három évig terjedő börtönnel jár). Andizhanig hat ellenőrző ponton kell áthajtani, és minél közelebb érek, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy hova tartok és miért. Még ha sikerülne is odaérnem, szükségem lesz egy sofőrre, egy kísérőre és valószínűleg egy tolmácsra. Tanúkat kellene meghallgatnom, képeket kellene készítenem és bizonyítékot kellene gyűjtenem anélkül, hogy veszélyeztetném a kapcsolataim biztonságát, ugyanis az üzbég titkosszolgálat (SNB) ügynökei és informátorai már biztos bevették magukat a városba.

Orosz útlevél, üzbég ruha és fejkendő, valamint egy bátor üzbég család segítségével sikerült a mutatvány. Kihallgattak a határon, de lepecsételték az útlevelemet, és utasítottak, hogy menjek egyenesen Taskentbe, az üzbég fővárosba. Ehelyett taxiba szálltunk és elindultunk Andizhanba. Nem volt fedősztorim, semmi, amit az ellenőrzőponton mondhatnék: csak imádkozhattam, hogy a katonák továbbengedjenek anélkül, hogy ellenőriznék a papírjainkat. Így is történt egészen a város előtti utolsó ellenőrzőpontig, ahol a katonák jelezték a taxinak, hogy álljon meg. Alvást színleltem. Az üzbég férfi, akivel utaztam két útlevelet vett elő, a sajátját és a felesége útlevelét, majd intett a katonának. Váltottak néhány szót, és harminc véget nem érő másodperc után éreztem, hogy elindultunk.

Elmentem a Babur térre, ahol az utcát tisztító teherautók a vért mosták a kövezetről. Néhány golyónyom még mindig látható volt, de a legtöbbet kijavították és befestették. Nem volt idő közelebbi szemrevételezésre: mindenhol páncélozott csapatszállítók járőröztek, bennük távcsővel vizsgálódó katonákkal. Találkozókat szerveztünk a mészárlás túlélőivel és szemtanúkkal. Az egyik túlélő, Rustam ágyban feküdt, amikor meglátogattam. Súlyos lőtt seb volt a karján, de nem ment kórházba, félt, hogy letartóztatják. „Amikor a lövöldözés elkezdődött, az első sorokban állók elestek” – mesélte.”A földön maradtam két órán keresztül, nem mertem mozogni. A katonák lőttek, amint valaki felemelte a fejét.” Rustamnak sikerült elkúsznia a térről sötétedés után és elrejtőzött egy közeli épületben. A következő reggelen a katonák elkezdtek végezni a sebesültekkel. „Hajnali 5 óra körül öt nagy teherautó és egy katonákkal tele busz érkezett. A katonák megkérdezték a sebesülteket: 'Hol vannak a többiek?' Amikor azok nem válaszoltak lelőtték őket, és holttestüket a teherautókra pakolták. Nem voltak mentőautók… A katonák két órán keresztül szállították a testeket, de körülbelül tizenötöt otthagytak.” Egy másik szemtanú, szintén sebesült azt mondta, úgy sikerült túlélnie az egészet, hogy négy tüntető holtteste alatt bújt el.

Többen is mondták, hogy nem találták meg hozzátartozóik holttestét a mészárlás után, és pletykák keringtek a városhatáron túli tömegsírokról. Egy férfi azt állította, hogy testvérét, egy sorkatonát a holttestek elszállításához osztották be. A katona állítása szerint több teherautót is telepakoltak, amik aztán elhagyták a várost, mert nem volt már hely a hullaházakban. Az áldozatok száma valamint, hogy hova szállították a holttesteket nem ismert. Akár ezerre is rúghat a halottak száma.

Dolgoztam Csecsenföldön és számos más háborús övezetben, de sehol sem tapasztaltam ekkora kétségbeesést. Kevesen mertek beszélni velünk az eseményekről, és senki sem akarta megadni a valódi nevét. Csendben beszélgettünk, az ablakoktól messze, nehogy a civil ruhás rendőrök meglássanak az utcáról. Mindenki félelemben élt. A sofőröm minden nap cserélte a rendszámtáblát, és minden éjszaka más házban szálltam meg, hogy ne sodorjam veszélybe a házigazdákat. Kézzel írt jegyzeteimet egyre nehezebb volt rejtegetnem. Végül is sikerült átkelnem a határon vissza Kirgizisztánba a szemtanúk beszámolóival, és a túlélők által a téren összeszedett golyókról készült néhány fényképpel.

Két héttel a távozásom után a Human Rights Watch nyilvánosságra hozott egy jelentést, amely a megfigyeléseinken alapult. Az Európai Unió tárgyalásokat kezdett az Üzbegisztánnal szembeni fegyverembargóról és egyéb szankciók bevezetéséről. Ekkor az üzbég kormány stratégiát váltott, és elkezdte megalkotni a saját beszámolóját az eseményekről. Ezen felül megkerestek mindenkit, aki tanúja vagy túlélője lehetett a mészárlásnak, és alávetették őket a „szűrésként” ismertté vált eljárásnak: letartóztatták, majd napokig vagy akár néhány hétig is fogságban tartották, fenyegették vagy kínozták őket, amíg alá nem írták a másokat is bajba sodró vallomásaikat. Az efféle kikényszerített „bizonyítékokkal” az volt a cél, hogy bizonyítsák: egy Hizb ut-Tahrirhoz kapcsolható iszlamista csoport fegyveres felkelést szervezett, és így vagy úgy, de ezek a szélsőségesek felelősek a mészárlásért. Néhány vallomást a TV híradó is közvetített.

Azonban nehéz eladni a történet hivatalos verzióját, ha ötszáz szemtanú van egy kirgizisztáni menekülttáborban, akik szívesen beszámolnak a történtekről az újságíróknak, az ENSZ munkatársaknak és más nemzetközi megfigyelőknek. Az üzbég hatóságok több száz kiadatási kérelmet küldtek Kirgizisztánba, és hogy biztosítsák az együttműködést, a földgáz elzárásával fenyegetőztek. Egy nap kirgiz rendőrök a helyi rendőrállomásra szállítottak egy csapat menekültet, majd néhány órával később – amikor az ENSZ megfigyelők távoztak éjszakára – átadták őket az üzbégeknek. Ezeket a menekülteket néhány beszámoló szerint bebörtönözték, egyikük állítólag meghalt miután kínzásnak vetették alá. Az ő sorsukkal biztossá vált az, hogy a menekültek nincsenek biztonságban Kirgizisztánban, és egy másik országban kell letelepedniük.

Miután a kiadatási kérelmek süket fülekre találtak, az üzbégek a menekültek rokonait buszokon szállították a táborba, hogy azok meggyőzzék hozzátartozóikat a hazatérésről. Ez egy hatalmas művelet volt. Beszéltem néhányukkal: páran őszintén hitték, hogy rokonaik szörnyű hibát követtek el és vissza kell térniük, hogy a kormány bocsánatáért könyörögjenek; a legtöbbjük azt mondta, hogy nem volt választásuk. Az SNB tisztek világosan értésükre adták: ha nem látogatnak el a táborba, akkor veszélybe kerül a családjuk. Az egyik menekült, Akhmed elmondta, hogy az andizhani hatóságok megzsarolták a családját: „Az apám jött, hogy meglátogasson engem és az öcsémet… Mi nem akartunk hazamenni, ekkor azt mondta, hogy anyánknak sürgős műtétre van szüksége, mert májbeteg. A hivatalos szervek azt mondták apámnak: ’Ha nem hozod haza a gyerekeidet, a feleségedet nem fogják megműteni.’” Akhmed testvére úgy döntött, hogy visszatér; Akhmed meg van győződve arról, hogy sose látja többé.

Az üzbég titkosszolgálat megpróbálta elrabolni a menekülteket. Egyik nap a táborban voltam, amikor egy idős nő jött, hogy beszéljen a fiával. Gyengének, törékenynek tűnt és két izmos férfi kísérte, segítették a járásban. Mindhárman bementek a sátorba, ahol az asszony fia várt, és másodpercekkel később a két férfi kirángatta őt a sátorból és már vitték is a kirgiz őrök mellett a kocsijukhoz. Én utánuk futottam, kiabáltam az őröknek, hogy lépjenek közbe; egy operatőr, akivel dolgoztam felvette az egészet. Az őrök végül utánuk eredtek és kiszabadították a férfit és visszahozták a táborba. Az efféle felvételek segítettek meggyőzni az ENSZ Menekültügyi Hivatalát, hogy költöztesse el az üzbég túlélőket. Júliusban, három hónappal a mészárlás után Románia beleegyezett, hogy fogadja a menekülteket, amíg a menekültkérelmeiket feldolgozzák, és légi úton elszállítják őket a táborból. A legtöbbjük Németországba, az Egyesült Államokba vagy Ausztráliába került.

Nem sokkal ezután az EU vízumtilalmat hirdetett a szerinte felelős üzbég politikusok számára és bevezette a fegyverembargót. Úgy nézett ki, hogy még nemzetközi vizsgálat is indul a mészárlásról. Mindezektől függetlenül az üzbég hatóságok bíróság elé állították az elfogott tüntetőket, és ezek a tárgyalások általában hosszú börtönbüntetéssel végződtek. Ugyanakkor elkezdték levadászni a külföldön letelepedett menekülteket, hogy fenyegetés és ösztönzés kombinációjával hívják haza őket. Dilorom Abdukadirova, az akkor 39 éves, négygyermekes anya menekültstátuszt kapott Ausztráliában, de szerette volna látni a családját és az üzbég hatóságok megígérték, hogy biztonságban hazatérhet. 2010 januárjában Dilorom úgy döntött, hogy hazatér. Feltartóztatták a reptéren, majd kis időre elengedték, később megvádolták az alkotmányos rend megzavarására tett kísérlettel és az ország illegális elhagyásával. A tárgyalásán vékonynak tűnt és zúzódásokkal az arcán jelent meg: kínozták az elzárása alatt. Most 18 éves börtönbüntetését tölti, és az Amnesty International szakadatlanul kampányol a szabadon bocsájtásáért.

© Amnesty InternationalÜzbegisztánnal kapcsolatos Kínzás Stop akciók, 2014. október

Egyértelmű, hogy Üzbegisztán nem tartotta be a szankciók feloldásához szükséges feltételeket. Ennek ellenére 2009-ben az EU feloldotta a fegyverembargót; 2014-ben Németország megújította üzbegisztáni légibázisának bérleti szerződését és német vállalatok 3 milliárd dolláros befektetési egyezséget kötöttek üzbég állami cégekkel. 2012-ben az USA feloldotta a katonai segélyre vonatkozó korlátozásokat, és ebben az évben elkezdi a következő öt évre vonatkozó katonai együttműködési programját Üzbegisztánnal. Az Egyesült Államok ezt az új megközelítést a „stratégiai türelem” politikájának nevezte.

Írd alá Erkin Musaev kiszabadításáért indított petíciónkat! A férfit megkínozták és 20 évre ítélték, miután kohold vádak alapján meggyanúsították, hogy részt vett az andizhani tüntetésen.

Ez a cikk eredetileg itt jelent meg.

Bejegyzés helye:Kínzás STOP!