2015. június 23. és 26. között megtartottuk az Emberi Jogi Nyári Táborunkat. Négy nap, három éjszaka Balatonakalin; gyerekek Lucfalváról, Rimócról, Pétervásáráról, Nagykörűről, Pécs-Somogyból, Pécs-Meszesről, Szegedről, Tiszaszigetről; gimnazisták Sajókazáról, Alsózsolcáról, Vácról, Budapestről.

Az NCTA által támogatott Te, én, mi és az emberi jogok tanodai keretek között elnevezésű projektünknek köszönhetően 2015 áprilisa és júniusa között hét tanodában tartottunk érzékenyítő és előítélet-mentesítő képzéseket. A foglalkozáson rendszeresen és aktívan részt vett diákokat hívtuk meg táborunkba, azaz 8-8 diákot tanodánként. Hozzájuk csatlakoztak mentorként az Emberi Jogi Barát Iskoláink diákjai és az Összpont elnevezésű emberi jogi versenyünk győztesei. Velük és a képzőkkel indultunk útnak az ország különböző pontjaiból 23-án kora reggel, hogy aztán Budapestről együtt vonatozva érkezzünk meg Balatonakaliba, az árnyas, faházas Balatonakali Gyermektáborba.

Négy napba nem fér bele minden, de amit tudtunk, megtettük; és amit szerettünk volna, megkaptuk.

Az első két nap:

24-én ismerkedtünk. Ismerkedtek a szobatársak, háztársak, kis csapatok, nagy csapatok. Játszottunk együtt mindannyian, csoportokra is osztódtunk, hogy a névtanulás könnyebb legyen; és egész este folyamán próbáltuk elérni, amit a képzések első alkalmával is: a gyerekek örüljenek egymásnak, nekünk, érezzék magukat biztonságban, és legyenek nyitottak a programokra.

Persze először nem mindenki örült az idegeneknek a szobában, és az első esti derült égből jövő tábori diszkó – egy másik táborozó csoport szervezésében – megnehezítette a tervek kivitelezését, de nagyjából sikerült kialakítani az Amnesty-tábor hangulatát. „Mert nem az a baj, ha konfliktus van, ha valaki nem szimpatikus elsőre; hanem az a baj, ha ezen meg sem próbálsz változtatni.” Megpróbáltak, és éjfél után kicsivel már szinte mindenki aludt.

Nehéz feladat összehangolni a különböző igényeket, összerakni úgy a szobabeosztásokat, hogy mindenkinek tessen, s táborvezetőként megfelelő hozzáállással fogadni a hírt: 67 párnahuzat nincs meg. Hova lett? Mikor volt meg? Elindítani a nyomozást, keresni, kutatni a kukákat, újra és újra rákérdezni mindenkinél, hogy látta-e, tud-e róla. S végül beletörődni, hogy nem az első este fogjuk megoldani ezt a problémát; jó éjszakát kívánni minden kicsi Sherlocknak és Holmesnak, és belekezdeni a másnapi programok tervezésébe.

Mert a másnap volt a nagy és zsúfolt nap, amikor mindent szerettünk volna: Oláh Gergőt, Élő Könyvtárat, UCCU-t, emberi jogi akadályversenyt és persze Balatont, napsütést, strandolást.

A reggel már sokat elárult a napról, a fürdőzést kihúztuk a listáról; a reggelifelelősökkel megterítettük az asztalokat, és bejelentettük: 10 óra körül jön Oláh Gergő! Jó! Akkor énekeljük el a Törj ki a csendbőlt, és gyűjtsünk kérdéseket Gergőnek!

Végül Gergő egy kis késéssel érkezett, így rögtön bele is vágtunk a nagy beszélgetésbe. „Hány éves vagy, van családod, milyen érzés volt nyerni, milyen zenét szeretsz, hogy hívják a gyerekeidet, melyik focicsapatnak drukkolsz? Majd, milyen érzés volt közmunkásból ismert énekessé lenni, diszkrimináltak valaha azért, mert roma vagy, szereted a cigányokat? És Gergő, illetve Geri, mindenre válaszolt, olyan őszintén, ahogy tavaly is, nyitottan, nevetve, elgondolkodva, kedvesen; többször meghatóan. Beszélt arról, mennyire fontos neki, hogy ő Apa, és arról is, milyen fontos, hogy a cigány hagyományokat ismerjük és foglalkozzunk a kultúrával. És mindenkinek kell, hogy legyenek álmai, céljai; és bátornak kell lenni, amikor eljön a pillanat, bízni és hinni kell magunkban.

A beszélgetés után, kihasználva a rendelkezésünkre álló maradék egy órát, Geri gyorstalpaló tánctanfolyamot tartott nekünk. A gyerekek és a képzők egyaránt tapsoltak, doboltak, s próbálták követni a ritmust, kisebb-nagyobb sikerrel. Végül Geri felkérte a gyerekeket, hogy legyenek bátrak, és mutassák meg, mit tudnak. Meg is mutatták. Dombi Gergő, tiszaszigeti ifjú énekelt nekünk egyet, s mi rácsodálkozva hallgattuk, hogy mennyire ügyesen, magabiztosan és bátran teszi ezt. A ki mit tud-ot Oláh Márió, Minyák Niki és Farkas Marika folytatták tánccal, amit egy nagy össztánc és a búcsúfotózások követtek. Mindenki hazavitt egy képet Gerivel.

Ebéd közben megszületett a következő döntés: lemegyünk a strandra, de nem megyünk bele a vízbe.

Le is mentünk, és az UCCU önkénteseivel kiegészülve letáboroztunk a strand sarkán, a sekély víznél. Természetesen a csapat fele nem elégedett meg a szem adta élményekkel, és hamar lekerültek a cipők, szandálok, felgyűrődtek a nadrágok, és elindult a pocsolás. A nap hol kisütött, hol elbújt, a tábor legkisebb kicsije, Orsós Krisztofer pedig hol szófogadóan vacogott a vizes gatyáját szárítgatva a parton; hol nem teljesen szófogadóan pocsolt újra teljes önátadással.

Fél kettőkor, a következő spontán döntés után, belekezdtünk az akadályversenybe. Gyorsan szétosztottuk a gyerekeket négy csoportba: szerelem, család, utca, iskola. A képzők vezetésével a csoportok átbeszélték, milyen konfliktusok adódhatnak a fenti témákban, és közösen fel is állítottak egy-egy jelenetsort. Mit jelent, ha mindig mindent a legkisebb testvér kap? Mit láthat egy tizenéves este az utcán? Milyen az, amikor az apád elutasítja azonos nemű szerelmedet? Milyen az, amikor egy osztály arról vitatkozik, hogyan nem kéne gyűlölni egymást?

A bemutatók után megérkeztek az Élő Könyvtár tagjai is, és meghoztuk a nap legnagyobb döntését: maradunk a parton, és kis csoportokba osztva tartjuk meg a foglalkozásokat. Az UCCU önkéntesei a kisebbeknek tartottak roma identitás foglalkozást, a többiek pedig 5-6 fős csoportokban kölcsönözték ki a könyveket, a transznemű lányt, a hajléktalant, a volt drogost, a meleg fiú anyukáját, a meleg fiú testvérét, a nem ivó alkoholistát.

A tábor szervezésénél szempont volt, hogy más szervezeteket is mozgósítsunk. Ugyanakkor aggódtunk is, hogy ez mennyire tud működni tábori környezetben. Mennyire lesznek befogadóak, érdeklődőek a gyerekek.

Nem kellett csalódnunk. Bár a kicsiket nehezebb volt lekötni, a nagyobbak minden elvárásunkon felül, nyitottan és kíváncsian fogadták a vendégeket. Udvariasan és bátran kérdeztek, figyelmesen hallgatták a könyvek történeteit; érezhető volt, hogy itt most valami olyan történik, aminek hosszútávon is meglesz a hatása. Nagyon büszkék voltunk rájuk, és megint bebizonyosodott, hogy az élő könyvtár az egyik leghatékonyabb érzékenyítési módszer.

A vacsora alatt megbeszéltük, hogy a kisebbeknek kiscsoportos foglalkozásokat fogunk tartani, míg a nagyobbak részt vesznek az UCCU-sok roma identitás óráján, majd a menekült témáról szóló foglalkozáson. Így is lett. A kisebbek kitöltötték az emberi jogi teszteket, keresztrejtvényeket, a képzések alatt készített tablókkal kidíszítették a falakat, rajzolgattak; négy ifjú titán pedig nekiállt elkészíteni a tábori dalt.

Az éjszakába nyúló megbeszélésen három programot emeltek ki a gimnazisták: Gerit, az Élő Könyveket, a menekültes foglalkozást. Elgondolkodtak, többek lettek. Ők mondták.

Folyt. Köv.

Bejegyzés helye:Emberi jogi oktatás