Idén áprilisban egy görög katona azzal került a nemzetközi sajtó címoldalaira, hogy egy görög sziget partjainál számos menekült életét mentette meg. Antonis Deligiorgist csak a „görög strandok hőseként” emlegetik, ő maga azonban jóval szerényebb ennél: „Nem gondolkodtam túl sokat, egyszerűen csak tettem, amit tennem kellett”.

Ezzel nincs egyedül. A helyi lakosság több görög szigeten például Leroszon és Leszboszon csoportokat alkotva a nap huszonnégy órájában azon dolgozik, hogy ételt, száraz ruhát és menedéket biztosítson az újonnan érkező menekülteknek.

Antonis és a szigetlakók együttérzésének e szerény megnyilvánulása éles ellentétben áll a kormányok többségének hozzáállásával, amely úgy tűnik kimerül annyiban, hogy igyekeznek távol tartani a menekülteket és migránsokat a határaiktól.

Évtizedek óta nem láttunk ilyen súlyos menekültügyi válságot, mint a jelenlegi. A gazdag országok ennek ellenére lezárják határaikat a világ 19,5 millió menekültje előtt, ezzel olyan bűnszövetkezetek karjaiba taszítva őket, amelyek épp a kétségbeesésükből húznak hasznot. Nem az embercsempészek okozzák az igazi problémát, hanem a kormányok, akikből a legkisebb szikrája is hiányzik annak az emberi tisztességnek, amit Antonis Deligiorgis és a hozzá hasonlók tanúsítottak.

Június 15-én, hétfőn az Amnesty International arra figyelmeztetett, hogy a globális menekültügyi helyzet a 70 évvel ezelőtti második világháború óta még sosem volt ennyire aggasztó. A szíriai válság korunk legnagyobb humanitárius katasztrófája, amelynek következtében négymillió menekült a szomszédos országokban kénytelen küzdeni a túlélésért, további 7,6 millióan pedig Szírián belül kényszerültek otthonuk elhagyására. Vannak azonban olyan konfliktusok, amelyek jóval kevesebb nyilvánosságot kapnak, de legalább ilyen kétségbeejtőek: Dél-Szudánból, Nigériából, Burundiból és más szubszaharai országokból 3 millióan menekültek el emberi jogsértések miatt.

Ezek az emberek csak azt teszik, amit mi is tennénk, ha elviselhetetlen körülmények között találnánk magunkat: elmenekülnek. A menekülés során mindenüket kockára teszik. Néha azonban nem marad más, amit kockára tehetnek, csak az életük.

A világ leggazdagabb országai botrányosan keveset tesznek annak érdekében, hogy ezek az emberek elmenekülhessenek a jogaikat és az életüket fenyegető körülmények elöl. A nemzetközi közösség ugyan ad pénzt erre a célra, de korántsem eleget ahhoz, hogy ezt a soha nem látott krízist meg lehessen oldani. Sőt, ami még ennél is fontosabb a gazdag országok igen szűkmarkúak, amikor arról van szó, hogy a letelepítési programok révén új otthont kellene nyújtani a menekülteknek.

Ez azt jelenti, hogy a legnagyobb felelősség ennek a súlyos válságnak a kezelésében épp a legkevésbé felkészült országokra hárul: a világ menekültjeinek 86%-a fejlődő országokban talál menedéket. Törökország, Pakisztán és Libanon egyenként több mint egymillió menekültet fogad be. A szíriai menekültek számára globálisan felajánlott helyek száma mindössze egy kicsit több mint 2%-a annak, ahányan a szomszédos országokban meghúzódnak. 2013-ban összesen kevesebb mint 15 000 afrikai menekült kapott letelepedési engedélyt.

A gazdag országok letelepítési programjai szinte teljesen elégtelenek. A menedékhez jutás biztonságos és legális módjainak hiánya szó szerint emberéletekbe kerül.

Évente több ezren halnak meg menekülés közben. Áldozatul esnek az éhségnek, a visszaéléseknek, a kiszáradásnak, a betegségeknek vagy egyszerűen a vízbe fulladnak.

2015 áprilisában mindössze tíz nap alatt több mint ezren vesztették életüket, miközben Európába próbáltak eljutni. 2015 májusában ezrek hánykolódtak heteken keresztül a tengeren Thaiföld, Malajzia és Indonézia partjainál, miközben ezek az országok vagy visszaküldték őket a nyílt vízre, vagy egymással veszekedtek azon, hogy mit tegyenek.

Végül a kormányok az esetet övező közfelháborodás nyomán, kelletlenül ugyan, de kénytelen voltak cselekedni.

Malajzia és Indonézia végül hétezer tengeri menekült befogadásába egyezett bele, azonban csak ideiglenes védelmet volt hajlandó biztosítani, ráadásul azzal a feltétellel, hogy a nemzetközi közösség segítséget nyújt a hazatelepítésükhöz vagy a más országban való letelepítésükhöz.

Az extra járőrhajók, amelyeket az európai kormányok a Földközi-tengeren csatasorba állítottak, úgy tűnik beteljesítik a várakozásokat, hiszen az elmúlt hat hétben sokkal kevesebb haláleset történt a térségben. Ugyanakkor ahhoz, hogy azok számát is csökkenteni lehessen, akik életüket embercsempészek hajóin kockáztatják, az EU tagországainak jelentős számú letelepedési engedélyt kellene kibocsátaniuk, és biztonságos utakat kellene nyitniuk Európába.

A nemzetközi közösség ilyenfajta tragédiákra adott válasza nyilvánvalóan óriási hiányosságokat mutat. Ezért sok kormány azzal próbálja elterelni a figyelmet saját kudarcairól, hogy a globális menekültügyi válságot emberkereskedelmi és -csempészeti problémaként állítja be. Bizonyos értelemben igazuk is van, de nem úgy, ahogy ők szeretnék. A kormányok azt állítják, maguk az embercsempészek és emberkereskedők jelentik a problémát. Az embercsempészet és -kereskedelem azonban valójában csak okozat; a kormányok elégtelen fellépése a probléma.

A kétségbeesett embereket semmi sem tarthatja vissza a meneküléstől. A morális felelősség a kormányokat terheli, amiért megakadályozzák, hogy biztonságos és legális útvonalakat használjanak, és ezzel rákényszerítik őket, hogy embercsempészek szolgáltatásait vegyék igénybe, vagy embercsempészek kizsákmányolásának szolgáltassák ki magukat.

A kormányok intézkedései éles ellentétben állnak a hétköznapi emberek és közösségek hozzáállásával. Ők megadják az érkezőknek mindazt a tiszteletet, amely sok kormány hivatalos menekültpolitikájából olyan szembetűnően hiányzik. A migráció mindig is az emberi élet része volt. Az az elképzelés, hogy az embereket akadályozzuk a mozgásban és megbüntetjük őket, ha elvándorolnak, helytelen és kudarcra van ítélve.

A kormányoknak be kell fejezniük a probléma tudatos szőnyeg alá söprését, és a globális menekültügyi válság megoldásán kell dolgozniuk, kezdve azzal, hogy feltétel nélkül elkötelezik magukat az emberi élet elsőbbsége mellett. Az elvárt finanszírozási és letelepítési hozzájárulások teljesen ésszerűek és teljesíthetők. A menekülteknek nem hősiességre, hanem az emberi méltóságuk tiszteletben tartására van szükségük.

Bejegyzés helye:S.O.S. Európa