Az idei Nemzetközi Nőnap (március 8.) mérföldkő a nők jogaiért folyó küzdelemben. A világ vezetői nemsokára a New York-i ENSZ központban tartanak találkozót, hogy mérlegeljék a húsz évvel ezelőtti, történelmi jelentőségű pekingi találkozó óta elért eredményeket. Pekingben azt ígérték, hogy a nők és a lányok jogait a jövőben világszerte megvédik, és elősegítik érvényesülésüket. Dr. Renu Adhikari egyike azoknak az aktivistáknak, akik a helyszínen lesznek. Most elmeséli nekünk, hova jutottunk az utóbbi két évtizedben.

24 éve óta dolgozom a nők jogaiért Nepálban. Eleinte az embercsempészetre és a HIV-re koncentráltam. Egy embercsempészek áldozatává vált kislány története ösztönzött arra, ne csak orvos maradjak, hanem belefogjak a nők jogainak védelmezésébe is. Akkoriban fogalmam sem volt, mi fán teremnek a civil szervezetek. A nők hátrányos megkülönböztetéséből fakadó dühöm miatt 1991-ben mégis megalapítottam a Nők Rehabilitációs Központját (Women’s Rehabilitation Centre, WOREC).

Amikor először kezdtem járni a falvakat, egyre többet tudtam meg a nők strukturális diszkriminációjáról, és az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy sokkal mélyebbre kell ásnunk a nők jogainak előmozdításáért. Az egyik egészségügyi táborban egyszer találkoztam egy asszonnyal, aki hátfájásra panaszkodott. A vizsgálat során egy gumipapucs darabját találtam meg a hüvelyébe tuszkolva. Kihúztam, s a méhe egy része is vele jött, jó adag gennyel, vérrel és váladékkal együtt. Mélyen megrendített az eset. Elmesélte az élettörténetét. Tizenhárom évesen ment férjhez. Tizenkilenc éves korára már négyszer volt terhes, kétszer elvetélt. Huszonháromon évesen méhsüllyedése lett, ezért a férje elvett egy másik nőt feleségül. Egyedülálló nőként sokkal keményebben kellett dolgoznia. Akkoriban senki sem beszélt a méhsüllyedésről. Ez huszonhárom éve volt.

Elkezdtem a témában írni és előadásokat tartani. Nem volt könnyű dolgom. Orvos kollégáim rosszallóan korholtak, miért beszélsz folyton a méhről kérdezték, de volt egy jó barátom és szövetségesem is, Dr. Aruna. Belefogtam tehát a kampányolásba. Megtanítottam a nőket, hogyan kell használni a pesszáriumot, és kampányt indítottam a nők elleni erőszak ellen is közösségi, állami és nemzeti szinten.

A Pekingbe vezető út

1994-ben New Yorkba utaztam a később Pekingben megrendezésre kerülő Nők Negyedik Világkonferenciája előtti felkészítő találkozókra. Orvosként fogalmam sem volt a társadalmi mutatókról és a jogokról. Abban az időben nem nagyon voltak elvárásaim sem. Bár nem mindig értettem, hogy miről volt szó a megbeszéléseken, gyorsan felfogtam, hogy itt már a méhsüllyedést, a szexuális és reprodukciós jogokat is szóba hozhatom, pedig ezekről máshol senki sem beszélt. Nők ezrei voltak jelen, így fejleszthettem a kapcsolati hálómat, és sokat tanulhattam más nőjogi aktivistáktól is.

Édesanyám gyakran sírt, amikor megkérdezték tőle, hogy mivel foglalkozik a lánya. Akkoriban gyakran gondoltam úgy, hogy valamit rosszul csinálok. Amikor a pekingi konferenciára készülődtem, rájöttem, hogy mégiscsak jó úton járok. A folyamat lehetőséget biztosított az aktív részvételre, s ez megerősített engem is.

Peking hagyatéka

A történelemben vannak olyan pillanatok, amikor az addig felgyülemlett dolgok egyszer csak robbannak. Peking is kicsit ilyen volt. Sok lobbizás és vita után elfogadásra került az úgynevezett Pekingi Nyilatkozat és Cselekvési Terv. Ezt a különböző befolyásos hálózatok, csoportok és személyek pekingi együttműködésének köszönhettük.

Nepálban akkoriban először beszélhettek az aktivisták a demokráciáról és a nők jogairól, és a pekingi konferencia helyet adott mindezeknek a megbeszéléseknek. A konferencia után megalakult Nepálban a nők helyzetével foglalkozó minisztérium. Ezt követeltük Pekingben, tehát elértük a célunkat.

Öt évvel később a politika azonban igencsak lendületét vesztette. A nők egyenjogúságáért küzdő mozgalmak meggyengültek, és az új Millenniumi Fejlesztési Célok felhígították a Pekingi Nyilatkozat és Cselekvési Terv céljait. A nők egyenjogúságának helyére sok helyütt a nők esélyegyenlősége került. Például Nepálban a nők jogaiért küzdő projektek szinte csak gesztusokká silányultak. A nők jogainak politikai és strukturális dimenzióját nem vették figyelembe. Az, hogy itt-ott egy nő jó pozícióba kerül, még messze nem jelenti azt, hogy megvalósult az esélyegyenlőség.

Húsz évvel később

Munkám kezdetén egy egészségügyi táborban vettem ki egy nő hüvelyéből egy gumipapucs darabját. Miután húsz év kemény munkát fektettem a méhsüllyedés és a nemek hátrányos megkülönböztetése elleni kampányba, ismét egy egészségügyi táborban voltam, és egy hosszú szövetdarabot húztam ki egy asszony hüvelyéből. Arra szolgált, hogy benntartsa a méhét – pedig ő csak 10 kilométerre élt az állami kórháztól. A nők jogaiért küzdő aktivisták rámutattak ugyan a gondokra, de arra nem világítottak rá, hogy milyen mélyre nyúlnak a gyökereik. Projekteket terveztek, de strukturális változások nem következtek be.

Az Egyesült Nemzetek márciusi találkozóján alkalom nyílik arra, hogy átgondoljuk a pekingi konferencia óta elért eredményeket, és azt is, hogy hogyan léphetnénk tovább. Viszont azt is fontos lenne figyelembe vennünk, hogy melyek azok a stratégiák, amelyek nem működnek. Húsz év elmúltával is szeretnék ott lenni, és részt venni a nők egyenjogúságáról szóló vitában.

Bejegyzés helye:Emberi jogaink