Két aktivistánk a múlt héten ellátogatott Auschwitzba, hogy a haláltábor felszabadításának 70. évfordulóján megemlékezzenek az áldozatokról.

Sokan nem tudják elképzelni, hogy milyen lehet egy túlélőnek visszatérni a koncentrációs táborba: a megalázás és megkínzatás színhelyére. Idén 300-an látogattak vissza 70 évvel a tábor felszabadulása után a haláltáborba. Nagyon fontosnak tartottam elmenni erre a megemlékezésre, tisztelegni akartam a halottak előtt, és azok előtt, akik végigszenvedték az elszenvedhetetlent.

Útban a megemlékezés felé először Krakkót érintettük. Szállásunk éppen a történelmi óváros és a régi zsidó negyed, Kazimierz között volt valahol félúton. Innen, a ma is gazdag és lüktető városrészből telepítették ki a zsidókat 1941-ben a Visztula másik partján fekvő Podgorzeben lévő gettóba, ahol még ma is áll és múzeumként látogatható a Schindler gyár is.

Kazimierzben a manapság is működik zsinagóga, zsidó közösségi és kulturális központ. A főtéren egy modern zsidó étteremben Hamsa alakú tálalószettben kínálták a humuszt, mellette egy régi asztalosműhely éledt újjá, hogy a hagyományos zsidó ételeket népszerűsítse, menóra alakú díszítés a kovácsoltvas kerítésen, az épületeken eredeti héber betűs feliratok, s egy tábla a falon „1633-tól 1941-ig itt élt a Bosak-család”. Mintha egy magára hagyott színházi díszletben sétálnánk, amit igyekeznek megmenteni, újra megtölteni élettel. A törés látható, eltűntek az emberek.

A tábor felszabadításának 70. évfordulója alkalmából 300 túlélő, 40 ország vezetője, zsidó és roma szervezetek képviselői, egyházi méltóságok vettek részt a hivatalos ünnepségen. A birkenaui haláltábor bejáratánál emelt sátorban tartották a megemlékezést. Éppen ott, ahol az emberekkel telezsúfolt marhavagonok érkeztek meg egykor, és ahol az SS orvosai szelektálták az embereket. „Egészséges nők Auschwitz I-be, férfiak Birkenauba. Terhes nők, gyengélkedők öregek és gyerekek a gázkamrába,” emlékezett vissza beszédében Kazimierz Albin egykori lengyel politikai fogoly, akit azért fogtak el 1940-ben Szlovákiában, mert csatlakozni szeretett volna a Franciaországban formálódó lengyel hadsereghez. Azon kevesek egyike volt, akinek később a lengyel ellenállás segítségével sikerült megszöknie a táborból 1943 februárjában. A tábor egy másik pontján, a kiürítést megelőzően felrobbantott krematórium közelében felállított kivetítőnél jutott hely annak a 1500-2000 embernek, akik a megemlékezés miatt utaztak ide szerte a világból.

Az auschwitzi koncentrációs és haláltábort a II. világháború kitörését követően 10 hónappal nyitották meg. Kezdetben elsősorban lengyel politikai foglyokat deportáltak ide, majd 1942-től ez a tábor lett az első számú náci haláltábor, ahova főként zsidókat szállítottak; 430 ezer embert Magyarországról. Auschwitz táborba 1,3 millió embert deportáltak és 1,1 milliót öltek meg, közülük 1 millióan voltak zsidók.

Kazimierz Albin, visszaemlékezésében a táborban uralkodó szigorú szabályokról beszélt. Amikor 1940. június 14-én az első transzporttal megérkezett a koncentrációs táborba, a tábor parancsnoka, Karl Fritzsch ezt mondta neki és 727 politikai fogolytársának: „Zsidóknak két hét, papoknak egy hónap, fiataloknak és egészségeseknek 3 hónap. Ilyen hosszú az az idő, amíg jogotok van élni. Semmivel sem tovább. Bármiféle szabálytalanság vagy lázadás kegyetlenül meg lesz torolva. A hatósággal szembeni bármilyen ellenállás, szökési kísérlet esetén a büntetés halál. Az egyetlen kiút innét a krematórium kéményén keresztül van.”

Halina Birenbaum író és költő, aki gyerekként élte túl a varsói gettó, a majdaneki, az auschwitzi, a ravensbrücki és végül a neustadt-glewei táborok borzalmait a pokol feneketlen bugyraként írta le a haláltábort, ahonnan nincs menekvés. „Körülöttünk mindenhol elektromos drótkerítés, zöld barakkok sorai, bűzölgő mocsár és néhány vánszorgó alak. Nem lehetett megmondani, hogy ők idősek vagy fiatalok, hogy nők-e vagy férfiak. Emberek visszataszító tömege körülöttünk, mindannyian kinyúlt vizes ruhákban, számokkal, borotvált fejjel. Szürke csontos arcok, pálcikalábakkal sáros ruhákban. Távolról sem volt bennük semmi emberi.”

Még jóval a tábor felszabadítását megelőzően, 1944 augusztusa és 1945 január közepe között a nácik elkezdték megsemmisíteni a bizonyítékokat és körülbelül 65 ezer foglyot szállítottak át más, a Harmadik Birodalom belsejében található táborba vagy gyárba annak érdekében, hogy ott dolgoztassák őket. Egy kivételével valamennyi gázkamrát és krematóriumot szétszereltek, lebontottak. A tábor evakuációja január közepén gyorsult fel, amikor a szovjet csapatok áttörték a frontot és 70 km-re megközelítették a tábort. Ekkor 56 ezer embert kényszerítettek erőltetett menetre, azonban a menetoszlopot a kimerültségtől és fagytól elgyengült emberek holtestei szegélyezték. A halálos menetelés során, melynek célja az lett volna, hogy a még munkaképes foglyokat nyugatra szállítsák, 9 ezren haltak meg.

A tábor felszabadítása során a Vörös Hadsereg több mint 230 katonája vesztette életét. A tábor felszabadítását csupán 7 ezren élték meg, valamint további 500 fő menekült meg a környező altáborokból. Közülük 4500-an annyira rossz egészségügyi állapotban voltak, hogy hónapokon keresztül tartó orvosi kezelés után tudták csak elhagyni a tábor területét.

A táborban történtektől a túlélők nem tudnak szabadulni mind a mai napig. Roman Kent, aki Auschwitz, Gross-Rosen és más koncentrációs táborok fogja volt, beszédében elmondta, hogy számomra, mint Auschwitzi túlélőnek akárcsak egyetlen pillanatra is elfelejteni a szörnyű élményeket, amin keresztülmentem a koncentrációs táborban, lehetetlen”. Az emlékezés fontosságáról beszélt amikor hozzátette azt is, hogy „mi, túlélők nem felejthetjük el, nem engedhetjük meg magunknak, hogy elfelejtsük azokat a milliókat, akiket megöltek. Ha mi elfelejtetnénk őket, akkor az emberiség lelkiismeretét az áldozatokkal együtt temetnénk el.”

Az emlékezést egy égő fáklyához hasonlította, amely reményt ad a legnagyobb sötétségben, reményt arra, hogy ez soha többé ne történhessen meg.

Sokunknak azok közül, akik figyelemmel követtük a megemlékezést akkor vált teljesen nyilvánvalóvá, hogy milyen mértékű félelmet, fájdalmat kellett leküzdenie annak a 300 túlélőnek akik ezen a napon eljöttek a megemlékezésre, amikor Roman Kent sírástól elcsukló hangon arról beszélt, hogy azért jött el, mert mint túlélő nem akarja, hogy a „mi pestisünk legyen a gyermekeink jövője.”

Krakkóban a legtöbb zsinagóga ma már nem zsinagógaként működik, hanem múzeumként, koncertteremként. Azonban van egy, ami még mai is zsinagóga és melynek gazdagon díszített falai között emlékkoncertet tartottak január 27-én az Auschwitzi tábor felszabadításának évfordulóján. Kolorbach egyveleg, párbeszéd Bach munkássága és a klezmer zene között, vagy másképp, ha így jobban tetszik, a zsidó kultúra és az európai kultúra között.

Bejegyzés helye:Gyűlölet-bűncselekmények