Kedves Sholeh!

Ma tudtam meg, hogy rajtam a sor, hogy szembenézzek a qisas-szal [a vérbosszú joga az iráni jogrendben]. Fáj, hogy nem tőled tudtam meg, hogy életem könyvének utolsó oldalához érkeztem. Nem gondoltad, hogy tudnom kell róla? Tudod, hogy mennyire szégyellem, hogy szomorú vagy. Miért nem adtál lehetőséget rá, hogy kezet csókolhassak neked és apának?

A világ 19 évnyi életet szabott ki nekem. Azon a végzetes éjjelen nekem kellett volna meghalnom. Megöltek és félredobtak volna a város valamelyik pontján, hogy aztán pár nappal később a rendőrség elvigyen téged a halottkémhez, hogy azonosíthasd a holttestemet. Megtudtad volna azt is, hogy a gyilkosság előtt meg is erőszakoltak. A tettes sosem került volna kézre, hisz nekünk nincs akkora vagyonunk és hatalmunk, mint neki. Ettől szenvedve és megszégyenülten élted volna tovább életedet, egészen addig, amíg pár évre rá te is belehaltál volna a szenvedésbe és így ért volna véget ez az egész.

De azzal az átkozott ütleggel más irányt vett a történet. Nem vetették félre a holttestemet, inkább élve eltemettek előbb az Evin börtön magánzárkájába, majd pedig a Shahr-e Ray-i börtön-kriptába. De fogadd el ezt a sorsot és ne panaszkodj! Te is tudod, hogy az élet nem ér véget a halállal.

Megtanítottál rá, hogy azért jövünk a világra, hogy tapasztalatot szerezzünk és megtanuljunk egy leckét, és arra is, hogy minden megszülető felelősséget hordoz a vállán. Megtanultam, hogy van, amikor az embernek harcolnia kell. Emlékszem rá, amikor elmondtad, hogy a szállító férfi közbe próbált lépni az engem korbácsoló férfinál, aki erre arcon és fejen csapta őt az ostorral és ebbe később belehalt. Azt is mondtad, hogy ahhoz, hogy értéket teremthessünk, akkor is ki kell tartanunk, ha végül belehalunk.

Mikor iskolába jártunk, arra tanítottál minket, hogy úrinőként tűrjük a veszekedéseket és a korholásokat is. Emlékszel, mekkora hangsúlyt fektettél arra, hogy illendően viselkedjünk? A te élettapasztalatod ezúttal helytelennek bizonyult. Ebben a szörnyű esetben mindaz, amit tanultam, nem segített rajtam. A bírósági jelenéseimen hidegvérű gyilkosnak és könyörtelen bűnözőnek tűntem. Hisz nem sírtam! Nem könyörögtem. Nem sírtam ki a szememet, mert bíztam a törvényekben.

Ezért azzal vádoltak, hogy közönyös vagyok a bűncselekmény súlyával szemben. Tudod, még a szúnyogokat sem csaptam le, és a csótányokat is csak kidobtam a lakásból a csápjuknál fogva. Most mégis "előre megfontolt gyilkos szándék" áll az ítéletben. Az állatokkal való bánásmódomat pedig azzal magyarázták, hogy csak fiúként szerettem volna viselkedni, és ebben a bírót még az sem zavarta, hogy az eset napján is hosszú, manikűrözött körmeim voltak.

Milyen optimista is az, aki igazságtételt vár a bíráktól! A bíró azzal sem foglalkozott, hogy a kezeim nem durvák, mint az ökölvívóké vagy más sportolóké. Ez az ország, melynek szeretetére neveltél, sosem akart engem és senki sem állt ki mellettem, amikor a vallatással rám mért ütésektől kiáltoztam és válogatott sértéseket kellett végighallgatnom. Mikor a szépség utolsó jelét is levedlettem magamról és leborotváltam a hajamat, megkaptam a jutalmat: 11 nap magánzárkát.

Kedves Sholeh, ne sírj amiatt, amit hallasz! Mikor az első rendőrőrsön töltött napon egy öreg, nőtlen nyomozó a körmeim miatt bántott, megértettem, hogy a szépségre nincs igény e korban. Sem a szép kinézetre, sem a szép gondolatokra és kívánságokra, sem a szép kézírásra, a szemek vagy a látás szépségére, sem a kellemes hangra.

Kedves anyám, a világlátásom megváltozott, de erről nem te tehetsz. A szavaim örökre megmaradnak és rábíztam őket valakire, hogy miután kivégeztek – anélkül, hogy ott lennél vagy csak tudnád az időpontját –, odaadhassa őket neked. Sok kézzel írt szöveget hagyok rád örökül.

De halálom előtt még kérek tőled valamit, és azt akarom, hogy ezt minden erőddel és minden lehetőséget megragadva teljesítsd. Valójában ezt az egyetlen dolgot akarom csak ettől a világtól, ettől az országtól és tőled. Tudom, hogy ehhez időre lesz szükséged.

Ezért már most elmondom neked végakaratom e részét. Kérlek, hallgass meg és ne sírj! Azt akarom, hogy menj el a bíróságra és mondd el nekik a kívánságomat! Innen a börtönből nem írhatok ez ügyben olyan levelet, ami megkapná az igazgató jóváhagyását, ezért sajnos még egyszer szenvedned kell a kedvemért. Ez az egyetlen dolog, amivel kapcsolatban még azt se bánnám, ha könyörgőre kellene fognod, pedig sokszor kértelek, hogy még az életemért se könyörögj nekik.

Kedves anyám, drága Sholeh, aki nekem az életemnél is kedvesebb, nem akarok a földben elrohadni! Nem akarom, hogy a szemem és a fiatal szívem porrá váljon! Könyörögj, hogy elintézzék, az akasztás után a szívemet, veséimet, szemeimet, csontjaimat és minden átültethető szervemet távolítsák el a testemből és ajándékozzák oda olyanoknak, akiknek szüksége van rájuk. De nem akarom, hogy megtudják a nevemet, hogy virágot vegyenek nekem vagy akár csak imádkozzanak értem.

Teljes szívemből mondom neked, hogy nem akarok sírhelyet, ahova eljárnál, hogy gyászolj és szenvedj miattam. Nem akarom, hogy miattam fekete gyászruhát hordj. Minden erőddel próbáld meg elfeledni a velem töltött nehéz napokat! Hagyd, hogy elvigyen a szél!

A világ nem szeretett minket. Nem kellett neki a sorsom. Most pedig megadom magam neki és várom a halál ölelését. Mert Isten bírósága előtt én is megvádolhatom majd a nyomozókat, megvádolhatom Shamlou nyomozót, a bírót, még a Legfelsőbb Bírákat is, azokat akik megvertek, ha ébren voltam, és akik zaklattak.

A Teremtő ítélőszéke előtt megvádolom majd Dr. Farvandit, Qassem Shabanit és mindazokat, akik tudatlanságukkal vagy hazugságaikkal ártottak nekem, megtiporták jogaimat és nem törődtek azzal, hogy a valóság néha nem az, aminek látszik.

Kedves melegszívű Sholeh, a másvilágban te és én leszünk a vádlók és ők lesznek a vádlottak. Meglátjuk, mi Isten akarata. Egészen halálomig meg akartalak ölelni. Szeretlek.

Bejegyzés helye:Halálbüntetés