Ahogy augusztus hónap megérkezett a "Számozott utcákba", sok, a jövőjéért aggódó, hátrányos helyzetű családot talált. Az egykor terjeszkedő Miskolc városa a munkanélküliség és a meg nem született remények otthona lett. Most, hogy koholt vádakra alapozva a legszerencsétlenebb és a leginkább megbélyegzett lakóit akarják erőszakkal kilakoltatni, a jogvédők is felébredtek.

Egyedülálló alkalom nyílt rá, hogy augusztusban részt vehettem az Amnesty International Magyarország terepszemléjén, amikor a "Számozott utcákat", egy ún. nyomornegyedet látogattak meg Miskolcon. Miskolc egy viszonylag nagy város Északkelet-Magyarországon, körülbelül 170.000 lakossal. A város különösen befolyásos volt a rendszerváltás előtti időkben, amikor a közelben lévő számos gyár és bánya miatt több tízezer – köztük sok roma – munkáscsalád élt a környéken. Úgy tűnik, mintha a hely elfelejtődött volna a nagy kelet-európai politikai és gazdasági átrendeződések idején 25 évvel ezelőtt. Ahogy a gazdasági válság és a szovjet rezsim bukása elérkezett Magyarországra, a munkahelyek nagy része megszűnt, és ezzel több ezer embert tett munkanélkülivé és kiszolgáltatottá. A „Számozott utcák” átlagos munkásosztálybeli környék volt; az utcákban biztosított szociális lakásokat gyárak, termelőszövetkezetek és egy stadion határolták. Jelenleg is megvannak ezek a határok, de csak a stadion működik. A jelenlegi magyar kormány modernizálni akarja a stadiont egy ambiciózus, egész országra kiterjedő stadionépítési program keretében. Ezen kívül a stadiont ki akarják bővíteni egy tágas parkolóval – épp a „Számozott utcák” helyén. Most jön a rejtvény. Hogyan lehet eltüntetni egy egész városrészt, melyben több mint ezren élnek? Az önkormányzatnak van egy igen részletes terve, amely tartalmazza a város jogi kötelezettségeinek eltörlését és egy marketingkampányt, hogy meggyőzzék Miskolc lakosait a „Számozott utcai” lakosok tiszta lelkiismerettel való száműzetéséről. Miskolc önkormányzata elfogadott egy rendeletmódosítást májusban, amely lehetővé teszi az emberek kilakoltatását megszabott körülmények között. Kidolgoztak egy tervet, amely alapján jelentéktelen kártérítést (maximum 1,5 millió forint) fizetnek a „Számozott utcák” azon lakóinak, akiknek érvényes bérleti szerződése van, és vállalják, hogy Miskolc város határain kívül költöznek. Eddig ez még csak illegálisnak tűnik, de nem botrányosnak. Ám van még egy dolog a környékkel kapcsolatban, amiről tud az önkormányzat, és ki is használja. Praktikusan háromféle bérlő lakik a „Számozott utcákban”. Körülbelül 200 családból 60-70 családnak nincsenek jogi dokumentumai a bérleményükről, de fizetik a bérleti díjat minden hónapban; 60-70 család bérleti dokumentumai a közeljövőben lejárnak; és csak 60-70 családnak van határozatlan vagy hosszabb idejű bérleti szerződése, melyet az önkormányzat most meg próbál szüntetni. Néhány család hosszú távú szerződését meg lehet szüntetni adósságok miatt, vagyis 200-ból csak igen kevés család kaphatja meg a megalázó kártérítést a kilakoltatásért. Az önkormányzat ezen kívül lejárató kampányt indított a „Számozott utcák” lakói ellen. Aláírásokat gyűjtöttek, és a petícióban azt a félrevezető kérdést tették fel, hogy az emberek támogatják-e a nyomornegyedek lebontását. 35.000 ember, körülbelül a város lakosságának az 1/5-e aláírta a petíciót. Ezt a petíciót azóta arra használja az önkormányzat, hogy a miskolci lakosok támogatását bizonyítsa az ügyben. A „Számozott utcákat” bűncselekmények és a nem higiénikus életkörülmények központjának állítják be. Hiszem, hogy vannak olyanok, akik a „cigány nyomornegyed” elpusztítását akarták elérni a petíció aláírásával. A „Számozott utcákban” a családok nagy része roma származású. Nagy általánosságban Magyarországon, különösen Miskolcon, ahol a munkalehetőségek száma limitált, a munkanélküliség és az extrém szegénység magas, érezhető a feszültség a roma és nem roma származású magyarok között. A diszkrimináció bizonyított valóság; sokkal nehezebb munkát találni vagy kiélvezni az országban elérhető lehetőségeket, ha valakinek a romákra jellemzően barnább a bőre. 

A félelem normális. Mindenki fél a Mástól, kifejezetten, ha a média és kegyetlen pletykák irreális és hamis képet festenek róla. Kicsit féltem, hogy milyen lesz elmenni a „cigány nyomornegyedbe”; gondolkoztam rajta, hogy elvigyem-e a drága fényképezőgépemet a „Számozott utcákra”. Nem voltam biztos benne, hogy kész vagyok-e megtapasztalni „azt a fajta szegénységet”. Napokig treníroztam magam, hogy legyek nyitott, fogadjak el mindent, amit látok, és ne veszítsem el a toleranciámat. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. A „nyomornegyed” igazából egy szerény, bizonyos helyeken szegény környék. A házak gyakran öregek, de színesek. Néhány családnál elérhető vezetékes víz, mások az utcák végén lévő vízpumpákból hoznak maguknak. A csatornarendszer nincs teljesen kiépítve, de még Budapestnek is vannak modern részei, ahol ez probléma. Nincs szemét az utcákon, de parabolaantenna van majdnem minden házon. A kertek szerények, de sok közülük szépen megművelt. Gyerekek, tinik, nők beszélgetnek, sétálnak, játszanak és bicikliznek. Együtt, mint barátok és mint családok, egy nagy közösségben. Roma és nem roma emberek együtt. Nem tapasztaltam az erőszak vagy a mocsok legkisebb jelét sem. A képek magukért beszélnek. Ez az a „nyomornegyed”, amit el kell pusztítani? Az erőszakos kilakoltatások már elkezdődtek. Az elsők között volt egy anya kisgyermekekkel és egy mozgássérült asszony. A következő egy munkanélküli férfi volt és a családja. Nem tudta fizetni a bérleti díjat, mert ki kellett fizetnie a felesége temetési költségeit. A kilakoltatások most valószínűleg leállnak egy időre, először is, mert önkormányzati választásokat tartanak októberben, másrészt kilakoltatási moratórium lesz érvényben a hidegebb hónapokban. De a lakosok ügyvédei szerint a tömeges erőszakos kilakoltatások valószínűleg tavasszal folytatódnak. Természetesen sok ember és sok szervezet küzd a kilakoltatások ellen. Helyiek, a politikai ellenzék, vezető magyar civil szervezetek, például az Amnesty International Magyarország vagy a TASZ (Társaság a Szabadságjogokért) és népszerű közszereplők is felemelték a hangjukat a társadalmi igazságtalanság ellen – mindeddig kevés sikerrel. A szociális lakhatás nem csak azt jelenti, hogy az önkormányzat a bérbeadó. A szociális lakhatást azoknak az embereknek biztosítják, akik hátrányos helyzetűek és segítségre van szükségük, hogy megfelelő lakhatást tudjanak biztosítani maguknak és a családjaiknak. Az embereknek joga van a megfelelő lakhatáshoz. Az önkormányzatnak diszkrimináció helyett inkább az integrációról kéne gondolkodnia. Ez nem csak törvény – erkölcsi kötelezettség is. 

Gáspár Dávid a blogcikket a Protocol Magazine felkérésére írta (http://www.protocol-magazine.org/).

Bejegyzés helye:Helyi ügyek