Száz évvel ezelőtt, az első Nemzetközi Nőnapon több mint egymillió ember vonult az utcára szerte Európában, hogy egy olyan világ mellett álljanak ki, ahol nincs nemi megkülönböztetés, ahol nőknek és férfiaknak ugyanannyi joguk van dolgozni, szavazni és országuk jövőjét befolyásolni.

Száz év múltán a valóság azt mutatja, hogy a nők még mindig többen élnek szegénységben. Többen írástudatlanok. A világ összbevételének mindössze 10 százalékát keresik, de a világ munkájának kétharmadát ők végzik. A fejlődő országokban az élelmiszer csaknem 80 százalékát ők állítják elő, de a földeknek csupán egyetlen százaléka van az ő tulajdonukban.

Számos országban még mindig megmondják nekik, hogy mit csináljanak, hogy mit hordhatnak. A Szaúd-Arábiában, Csecsenföldön vagy Iránban élő nők súlyos büntetésre számíthatnak, ha nem bizonyos konzervatív vallási törvények szerint öltözködnek. Belgiumban, Franciaországban és Spanyolország egyes részein pedig hamarosan törvénysértésnek fog számítani, ha éppen azok szerint ruházkodnak.

A változásért harcoló nőket gyakran megvetik, bántalmazzák – vagy még rosszabb. Oroszországban, a Fülöp-szigeteken, Mexikóban vagy Nepálban a közelmúltban vezető aktivistákat öltek meg azért, mert hallatták a hangjukat. Kínában, Bangladesben, Indiában, Zimbabwéban és sok más országban pedig rendszeresen bebörtönzik és kínozzák őket. A nemzetközi közösség mégsem akar tudomást venni ezekről a tényekről. A nők diszkriminációját sajnálatosnak, de elkerülhetetlennek tekintik.

Az elmúlt két hónap drámai eseményei több millió, változásra vágyó embert vittek az utcára a Közel-Keleten és Észak-Afrikában.

A nők együtt tüntettek a férfiakkal a politikai elnyomás ellen, átfogó reformokat sürgetve. Nők és férfiak egyaránt szenvedtek az elnyomó kormányok alatt. A nőknek azonban a megkülönböztető törvényekkel és a mélyen gyökerező nemi egyenlőtlenséggel is meg kellett küzdeniük.

Nem csoda hát, hogy a nők az utcára mentek. Hogy látványosan örültek Mubarak bukásának, vagy hogy hinni akartak az egyiptomi politika újjászületésében. Mégsem tudhatjuk, milyen tényleges változás következhet a nők számára Egyiptomban.Sok kormány – köztük számos nyugati is – láthatólag csak akkor támogatja a nők ügyét, ha az kapóra jön neki. A nők jogai csak alkumorzsák a nemzetközi rend vezetéséért folyó küzdelemben.

Amikor előnyös a tárgyalás a talibán rezsimmel, a nők jogai hirtelen nem számítanak annyira. Ha szükség van Pakisztánra szövetségesként, akkor elfogadható, hogy a kormány autonómiát ad olyan régióknak, ahol a helyi törvénykezés miatt a nők jogai súlyosan sérülnek. Irakban pedig olyan milíciák a szövetségesek, amelyek szabadidejükben előszeretettel gyilkolnak női jogi aktivistákat.

És itt van Egyiptom, ahol az ország újjáépítésekor nem kizárt, hogy a nők ismét partvonalon kívülre kerülnek.

Szinte hihetetlen, de a kirekesztés és egyenlőtlenség évtizedei után a nőket most is kizárják az új Egyiptom építéséből. Nemcsak az átmeneti kormány, hanem a nemzetközi közösség is. A nemrég megalakult nemzeti alkotmányozó bizottság kizárólag férfiakból áll. Ez elfogadhatatlan.

Ha a nemzetközi közösség tényleg foglalkozna az egyiptomi nők jogaival, akkor kiállnának a nők részvételéért az új rendszer és az új intézmények kiépítésében.

Az átmeneti hatásógok és a nemzetközi közösség hozzáállása olyan paternalizmusról árulkodnak, amely nagyon is ismerős lehet az egyiptomi nőknek, hiszen évtizedekig egy elnyomó kormány alatt éltek, amelyet elvileg törvénytisztelő államok is támogattak.

Most, hogy a régi kormányok romjain újak emelkednek föl, mindenkinek el kell köteleznie magát a női egyenjogúság mellett, mind törvényileg, mind a gyakorlatban. Ez az egyenjogúság azonban csak úgy érhető el, ha a nők aktívan közreműködnek az összes tárgyalásban és az átmeneti időszak minden döntésében részt vesznek.

Ahhoz, hogy a változás ígérete Egyiptomban és a régió (sőt, a világ) egyéb országaiban beteljesüljön, a különböző hátterű és politikai meggyőződésű nőknek ott a helyük a tárgyalóasztalnál, teljes jogú partnerekként.

Sok minden változott az elmúlt 100 évben, sokszor mégis ugyanazokkal a problémákkal kell szembenéznünk. A kormányok által vállalt reformok számos országban elmaradnak a szükségestől. A diszkrimináció még mindig keresztülhasít a társadalmakon, nyomában az egyenlőtlenség hullámveréseivel.

Küzdelem az egyenlőségért, tisztességért és megbecsülésért: ez volt az első Nemzetközi Nőnap üzenete. Egy évszázaddal később még mindig ugyanaz.

Widney Brown az Amnesty International Jog- és Irányelv Főigazgatója

Bejegyzés helye:Nők jogai